(Mt 11:25-30)
Simogatom lelkemben ezeket a szelídségről és alázatról szóló Jézusi mondásokat. Aztán eszembe jut a szelíd Arany János, Reményik Sándor, Túrmezei Erzsébet, Sík Sándor, Fekete István is, és sorolhatnám a „nagyokat”, akik mind alázatosak voltak, sőt bölcsek. Gyökössytől tanultam, hogy az utolsó gondolatok álomnyitó gondolatok, ezért majd mindig Fekete Istvánnak egy-egy gyönyörű tájleírásaival alszom el. Énekelgető madárkákkal, emberi hangon beszélgető, okos állatokkal és szelíd szavú, bölcs öregekkel.
Ha közelebb lépek a témához, magam is sok szelíd lelkű fiatalt, ereje teljében lévő, kiegyensúlyozott férfit és nőt, valamint szelíd lelkű öreget ismertem. Egyik ifjú barátom nem egyszer szó nélkül javítgatta számítógépemet. Volt a Teológiánkon egy angyali lelkülettel megáldott mosolygós leány, aki nagy hozzáértéssel intézgette és odaadással gondozgatta a diákok sok türelmet igénylő ügyeit. Nekem pedig szelíd lelkű asszonyt adatott az Isten. Aztán eszembe jut drága öreg gyulai barátom is, aki negyven évvel volt idősebb nálam, de nagyon jól megértettük egymást. Mesteremnek tekintettem, sokat tanultam tőle. Ha megkérdezték tőle, hogy mi a foglalkozása? „Igazgató” – válaszolta. Aztán tüstént meg is magyarázta, hogy az asztalos műhelyben a fal mellett a léceket igazgatja. Pedig valójában suszter volt. Sokszor megjavította a gyerekeink cipőjét. Át se vittük hozzá, mert csak rájuk parancsolt: „mutasd csak!” – és már vitte is, aztán hozta is, mert átellenben lakott: „na, most vedd föl!” Bölcsebb, békességesebb, szelídebb emberrel azóta se találkoztam. Egyszer temettem egy másik nagyon egyszerű, idős bácsit, első szavam így hangzott: „szelíd volt”. Amikor a sógorával, egy idős lelkész barátommal ballagtunk kifelé a temetőből, azt mondta nekem: „első mondatod után akár áment is mondhattál volna, mert a lényeget már elmondtad.”
Mi azt mondjuk, hogy az agresszivitás vagy a szelídség hajlam kérdése, örökletes tulajdonság. A génjeinken múlik. Valószínűleg Jézus is tudott valamit a génekről, hisz ott volt ő is az ember teremtésénél (Kol 1:13-20). Igaz, nem sokat beszélt a génjeinkről, hanem önmagához hívott szelídséget és alázatot tanulni. Ebben viszont az a szokatlan, hogy ha „mindenek őreá nézve teremtettek”, akkor Ő miért szelíd és miért alázatos? Amikor mi már egy vakondtúrásnyi hatalom birtokában is elvesztjük a fejünket. A Biblia ugyanúgy tudja, mint mindenki más, hogy az ember por és hamu, olyan jelentéktelen. Aztán ez az önként emberré lett Úr Jézus, akinek a nevére minden térd meghajol majd a mennyben és a földön (Fil 2:6-11), mégis önmagához hív alázatot tanulni.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy én olyan korba születtem, amikor a vörös Csepelen a magamfajta proli gyereknek esélye se volt kiemelkedni. Alázatosak pedig úgy voltunk, hogy ennek a tudatában se voltunk. Sokszor elgondolkodom a sorsomon, hogy gyerekként dicsérő szót alig kaptunk, mert ez akkoriban nem volt szokás. Tulajdonképpen nemigen tudtunk alázatosnak lenni, mert nem is volt mire büszkének lenni. Egy gazdag, egy tehetséges, egy megbecsült megtehette, hogy leereszkedik. De aki egyébként is lent van? Ráadásul itt jól is érzi magát már gyerekként is, mert itt kevésbé bántják.
Később azután láttam már olyat, ahogy a „Phaedrus: Rana rupta et bos” mesében a béka megirigyelte a tehénnek a nagyságát, és elkezdte fölfújni magát, aztán egyszer csak szétpukkadt. Ekkor már alig zavartak a divatba jövő szenzációk. A reklámok egy közönséges mosóporról. Öregen meg megmosolyogni is elfelejtem az egészet. Sajnos elsősorban nem is a tv-reklámokra gondolok, hanem arra, amikor mi hívők a világhírű evangélistákról, fantasztikus dicsőítőegyüttesekről, sikeres fesztiválokról beszélünk. Eszembe jut a megvert és bebörtönzött Pál. Akinek még az apostolságát is kétségbe vonták. Egyedül az Úristen számolt vele, de Ő nagyon. Állandóan olyan helyzetbe hozta, hogy ne csak imádkozzon, hanem írjon is a gyülekezeteknek. De a börtön mit sem változtatott a lelki nyugalmán. Filippi városában a megvesszőzése egy csöppet sem befolyásolta lélekjelenlétét, és semmit se ártott apostoli megbízatásának. Pál tudta, hogy ő akár nagy, akár kicsi, ez semmit nem változtat Krisztus nagyságán. Tehát ő ezzel nem is igen foglalkozott.
Nem gondolunk arra, hogy amikor Jézusnak a negyven napi böjtje után a Sátán fölajánlotta a világ kormányzását, és Ő azt visszautasította, az egyben üdvtörténeti fordulat is volt a hatalom és az alázat dolgában. Mert az ókori világ minden vallásában úgy volt, hogy az istenek emberfeletti hatalommal rendelkeztek. De hogy a szelíd Krisztus, ráadásul még alázatos is, ez még a szent nép messiásváradalmától is idegen volt.
A szelíd és alázatos természete hogy illik össze a mindenhatóságával? Ezt – legyünk őszinték – mi se nagyon értjük. Jézus parancsolt a természet erőinek, lecsendesítette a tengert, útját állta a viharnak, feltámasztotta a halottakat. Ezek a csodák az Úr Jézus különleges megbízatását jelezték és igazolták. Kicsoda Úr a természet erői fölött? Ki Úr a halál fölött? Ezt a kérdést a farizeusok is föltették. Jól is tudták, hogy egyedül a Mindenható. Hogy mi szelídek legyünk, ez, ha a jelzett szakaszban nem is parancs, hanem csak tanulni való felhívás, ezt természetesnek vesszük. De hogy az alázatot attól kellene megtanulnunk, akinek minden hatalom megadatott, méghozzá mennyen és a földön? (Mt 28:18) Ez túl nagy kontraszt!
Annál is inkább, mert a tapasztalataink ennek ellentmondanak. Akinek hatalma van, az így vagy úgy, keresztülviszi az akaratát. Az alázat a gyengeség jele. Nincs más választása, hát elismeri alávetettségét. Majdnem az erősnek is mintha ugyanez volna a predesztinált pozíciója. Ha ő gyengeséget mutat, oda a befolyása. Megbukott. Tehát kénytelen erőt mutatni. Tele van vele a történelem és a napi politika. Az embereknek nem a szelíd bölcsek imponálnak, hanem az erős győzteseket követik.
Az evangélium sajátos kettős képet mutat Jézusról. Mert nem hagyja figyelmen kívül a hatalmát: parancsol a tengernek meg az ördögöknek, de gyöngéden érinti a poklosokat meg a vakok szemét. Karácsonykor kisgyermekként fekszik egy jászolban, de a Jelenések könyvében az angyalfejedelmek az Ő lába elé teszik koronájukat (Jel 4:10). Az első századok keresztény gondolkodói sok töprengés árán dolgozták ki a Krisztus kettős természetéről szóló dogmát. Ő Isten és ember egy személyben. Mi annyira hozzászoktunk ehhez a számunkra ugyanolyan megfejthetetlen titokhoz, hogy nem is töprengünk már rajta.
Azonban ez mégiscsak az Ő saját pozíciója, de mi van a mienkkel? Azt ígérte, hogy a szelídek öröklik a földet, de elég a napi híreket hallgatunk, hogy ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. A kis- és nagyhatalmak erő pozíciójából igyekeznek tárgyalni egymással nem biztos, hogy szelíd szóval és a partner iránti tisztelettel. Miközben esetleg tisztában vannak a saját korlátaikkal és a saját ellenzéküktől való függő viszonyuknak. De egyes új kegyességi irányzatok mégis átveszik ezt a mentalitást. Erő-evangélizációkat szerveznek, ahova csak neves szónokokat hívnak. De szabad-e „erőt” alkalmazni ahhoz, hogy valaki megtérjen és újjászülessen? Ez az erő kinek az ereje? Tényleg a Szentléleké vagy csak a pulpituson szónoklóé, aki úgy viselkedik, mint egy demagóg. Nem tartja tiszteletben annak az akaratát, akit ő Krisztus követésére hív. Elveszi tőle azt az időt, amelyben józanul mérlegelve az ő szíve juthatna szóhoz. És a döntés is az ő megfontolt döntése volna, nem pedig a feldobott hangulaté.
Viszont vannak-e, akik a hitre jutottak mellé odaállnak akár egy életre? Türelemmel és szeretettel tanítgatva őket akkor is, ha azok lelkesedése alább hagy. Engedik őket belelátni még az életükbe is, hogy megmutassák, hogyan is kell a mindennapokban hívő kereszténynek lenni. Esetleg a nem hívő családjukban, az iskolatársak és barátok között. Türelemmel és alázattal megmutatva, hogy lehet békességes szívvel megoldani egy-egy kényes ügyet. Még megtámadottként is, hogy lehet nyugodtnak maradni. És felállni akkor is, ha mi magunk is elestünk. A múltkoriban egyik barátom mondta, hogy a mai lelkipásztorok között az a vélemény kezd kialakulni, hogy most nem a türelmes, hanem a diadalmas Krisztusról kell prédikálni. Elsiklik a szemünk afölött, hogy az üdvösségen inneni időkben a szelídeknek csak a lelkük nyugalmát ígérte az Úr Jézus, meg a rájuk váró igát. A nem könnyű feladatokat. Ennek is örülni kellene. A világméretű diadalra juttatása nem is a mi dolgunk.
Hegyi András