„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.” (1Jn 1:1-4)
Mintha egy vegyészmérnök vagy egy fizikus írta volna János első levelének bevezetését, nem? Olyan egyértelműen adja tudtunkra, hogy mindannak, amiről szól, előbb igencsak alaposan utánajárt, s a bizonyítás minden lehetséges eszközét bevetette. Márpedig ez ebben az esetben nem lényegtelen, hiszen amiről szó van, az evangélium, egy emberileg hihetetlen eseményre épül: Jézus Krisztus feltámadt a halálból.
Ezt a feltámadást sokan tagadták és tagadják ma is. Van, aki egyszerűen csak hitetlenül rázza a fejét, de más a tudomány minden eszközével próbálja cáfolni. János érvei meglehetősen perdöntőek. Figyeljük csak meg még egyszer!
„Ami kezdettől fogva volt,
- amit hallottunk,
- amit szemünkkel láttunk,
- amit megfigyeltünk,
- amit kezünkkel is megtapintottunk,
azt hirdetjük az élet igéjéről.” (1Jn 1:1)
Tehát először is János hallotta a bizonyságtételt Jézus feltámadásáról. Valóban hallhatta, hiszen húsvét hajnalán asszonyok jöttek és elmondták: a sír üres! Majd Magdalai Mária érkezett, s elmondta: találkozott Jézussal, akit először a kertésznek nézett a Gecsemáné kertben, és üzenetet is hozott tőle. Az emmausi tanítványoktól is hallhatott róla, akik elmondták, hogy melléjük szegődött hazafelé menet, s órákon keresztül beszélt nekik Isten országáról, míg végül a kenyér megtöréséről felismerték.
Ám a hallomásból szerzett hírek csupán az első lépést jelentették ahhoz, hogy János higgye: Jézus feltámadt a halálból. A perdöntőbb bizonyíték, amit saját szemével látott. Mit is látott János? Először az üres sírt. Saját maga így számol be erről az evangéliuma 20. fejezetében:
„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt.” (Jn 20:1-8)
Azt hiszem, azonnal világos lett számunkra, hogy nem csupán egy üresen tátongó sírt fedezett fel János húsvét reggelén. Ha ellopták volna Jézus testét, akkor a sietség nyomait kellett volna felfedezni a síron. Akkor bizonyára mindenestül – szemfedőstül és gyolcstakaróstul együtt – vitték volna el. Ha a feltámadást akarták volna imitálni ezek a megátalkodott emberek, bizonyára szanaszéjjel hagynak mindent a sírban, hogy még világosabb legyen: a halott kiszabadult a bebalzsamozott gyolcspólyából és eltávozott. Ám János mindezek helyett rendet talál: összegöngyölt takarót és szépen összehajtogatott szemfedőt, mert a feltámadott Úrnak volt ideje elmenni, senki nem siettethette és senki nem késleltethette.
De mondhatnánk, hogy ez mind kevés! Ez még mindig csak hallomás! Még mindig csak indirekt bizonyíték, hiszen egy üres sír, az csak egy üres sír! De figyeljük csak tovább János saját beszámolóját:
„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” (Jn 20:19-20)
Ez már valóban az, amit János említ: saját szemeivel látta a feltámadt Jézust. Ám még mindig azt mondhatnánk: rendben, de az embert néha megcsalhatja a szeme. Mikor nyílt alkalma megfigyelni? Mikor jutott arra a bizonyosságra, hogy aki előtte áll, az valóban Jézus, nem csupán a képzelet játéka vagy valami ügyes trükk?
A Szentírás több ilyen esetet is feljegyez, de most hármat szeretnék megemlíteni. Az egyik eset, amikor alaposan megfigyelhette János Jézust testközelből, Tamás apostollal kapcsolatos. Szintén János feljegyezését idézzük:
„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20:24-29)
Mindenképpen látjuk, hogy nem csupán Jézus sebeit látta János, hanem hallotta a hangját, egyértelműen láthatta azokat a személyiségjegyeket, viselkedésmódot, amit korábban három éven keresztül tapasztalt Jézusnál.
No, de nézzük a következő esetet. Jézus feltámadása után nem sokkal Péter úgy döntött, hogy visszatér Galileába, és elmegy halászni. János is vele tartott, de egész éjszaka nem fogtak semmit. Ekkor különös esemény történt:
„Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus ekkor megkérdezte tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Így válaszoltak neki: „Nincs.” Ő pedig ezt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!” Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: „Az Úr az!” Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felső ruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajón jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret. Jézus így szólt hozzájuk: „Hozzatok a most fogott halakból!” Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. Jézus erre ezt mondta nekik: „Jöjjetek, egyetek!” A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik; ugyanúgy a halat is. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül." (Jn 21:4-14)
Itt még több dolgot figyelhetünk meg. János egyszer már csaknem ugyanígy átélt egy csodálatos halfogást. Akkor lett ő is Jézus tanítványa. Ő is segített partra vinni azt a rengeteg halat, amit Simon Péter fogott Jézus parancsára. Most volt alkalma megfigyelni, hogy Jézus ugyanúgy meg tudja tenni ugyanazt a csodát, mint halála előtt, mert hiszen él. Most azt is meglátta, hogy még mielőtt a partra értek volna, ott már sült hal volt a parázson. Egy szellemnek vagy pláne egy látomásnak semmi szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához; Jézus azonban halat evett. Sőt, később tanítványaival együtt is eszik ugyanúgy törve meg a kenyeret, mint korábban bármikor.
A harmadik alkalom Jézus mennybemenetele volt. Erről Lukács így számol be az Apostolok cselekedeteiről írott könyvében:
„Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.” (ApCsel 1:3-9)
Itt nem csupán arra szeretném a figyelmet irányítani, hogy negyven napon át Jézus folyamatosan újra és újra megjelent és tanította tanítványait, hanem arra is, ahogy Jánosék kérdőre vonják afelől, hogy mikor fogja helyreállítani Izrael királyságát, s Jézus erre nagyon is önmagára jellemző választ ad, s az Atya hatalmában lévő dolgokat nem próbálja úgy feltüntetni, mintha immár minden titkot elárulhatna a tanítványainak. Azt már említenem sem kell, hogy mindezek közben Jézus élő volta kézzel fogható bizonyság lett a számukra, akinek a kezéből halat lehet elvenni, aki kenyeret tör meg, s azt odaadja.
Az üzenet, amit hirdetünk, nem légből kapott információkon, de sokszorosan igazolt tényeken alapul. János szava: „Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.” (1Jn 1:2)
Az örömhír közösség formáló erő. Miért is? Azért, mert akik nem tudják e hírt, mit sem tudnak a bűnbocsánatról, az örök életről, a megváltásról. Ám akik ezt a hírt megtudták és elfogadták, nem csak az örök élet boldog reménységével lesznek gazdagabbak, hanem egyszeriben egy új kapcsolatrendszernek is birtokába kerülnek. Közösségre jutnak egymással, és közösségre jutnak az Atyával és az ő Fiával, az Úr Jézus Krisztussal. S csak akkor lehet örömünk teljes, ha ez nem csupán néhány ember titkos öröme, hanem egyre nagyobb és nagyobb azoknak a száma, akik ugyanúgy örvendeznek Isten kegyelmének, mint mi is...
Kulcsár Tibor