A perzselő nap felforrósítja az utazó közönség hangulatát. Az ablakok mindenhol nyitva vannak, mégis kevés a levegő. A maszk alatt fullasztó a hőség, és a magas páratartalom még csak olaj a tűzre. Vajon mi történhetett a klíma berendezéssel? A hírek arra engednek következtetni, hogy talán már a jövő héttől megszabadulhatunk ettől a lassan ölő, gyilkos maszktól? A kérdés csak az, hogy meddig? Erre a kérdésre még a nagy okosok sem tudják a választ, de legalább az égiek ne tekernék úgy fel a „hőmérséklet szabályzót!”
„Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.” (Mt 5:23-24) Úrvacsorára készültünk, mint ahogy az minden hónapban szokásos gyülekezeteinkben. Jó dolog ez, hiszen olyat is olvasunk a kezdeti keresztyénség időszakáról, hogy: minden nap összegyűltek a templomban; otthonaikban megtörték a kenyeret; őszinte szívvel és boldog örömmel… (ApCsel 2:46) Ebből az igéből úgy tűnik, minden nap „összegyűltek”, és minden nap „megtörték a kenyeret.” Ős-elődeinknek fontos volt, hogy naponta emlékeztessék magukat (és egymást) drága Urunk áldozatára és – azt gondolom – arra a nagy nyereségre is, amiben ez által részesültek. Ha megpróbálom beleélni magam az ő gondolkodásukba, az ő életvitelükbe, akkor azt hiszem – mind időben, mind energiában – 90:10 arányban lehetett a gondolkodásuk és az életvitelük megoszlása az „odafelvalók” és az „ideig valók” között. Minden nap mentek „a gyülekezetbe”. Valószínű nem azért, hogy ott a napi politikáról vagy az árvízi helyzetről beszélgessenek. Elnézem mai „hívő életünket.” Szerintem most is fennállhat ez a 90 – 10%-os arány, de inkább úgy, hogy időnk és energiánk 90%-át leköti a jelenvaló világ, s (talán) jut 10 % az „odafelvalókra”. (És akkor még „jó keresztyének” voltunk!) Az arányosság stimmel, csak éppen fordítva! Szóval megtanultuk, hogy a „jó keresztyének” rendszeresen önvizsgálatot tartanak, rendszeresen vesznek úrvacsorát. Így van ez rendjén. Így tették ezt elődeink is, szüleink, talán nagyszüleink is; így szoktuk meg. Egy kicsit elgondolkodunk, hogy az elmúlt hónapban megbántottunk-e valakit? Volt-e valakivel élesebb szóváltásunk? Aztán kérjük az Úr Jézust, hogy bocsásson meg nekünk: „Úr Jézus, bocsásd meg minden bűnömet!”, és minden rendben van. Ha keményebb ügy történt, talán még az is eszünkbe jut, hogy az illetővel személyesen is rendezzük a dolgot, s ha ez is megtörtént, akkor már tényleg minden OK. „Így szoktuk csinálni. Havonta Úrvacsorát veszünk.” Ha nem tennénk, már hiányozna, úgy megszoktuk. Aztán megy jól minden. Néha csak „rutinból”, néha (talán) szívből is. Megszoktuk! Jön az első vasárnap. Egy kis önvizsgálat, egy kis elcsendesedés az elmúlt hónap eseményein, aztán minden mehet tovább. Megy ez már nekünk! Egyszer aztán úgy fejre állította Isten a gondolkodásomat, mint én tettem a 90–10%-kal. Olyan bal-egyenest kapott a nagy okos férfilogikám, hogy majdnem elterültem tőle. A történetet nem részletezem, csak annyit, hogy érthető legyen, mitől álltam én (majdnem) fejre? Kialakult egyszer egy helyzet, amikor még családi házas környezetben laktunk, hogy a szomszédunk megneheztelt rám valamiért. Valamit nem tettem meg, ami számára kényelmes lett volna, de előzőleg nem kért meg rá. Nem akartam beindítani egy újabb „mi közöd hozzá” fejezetet. Korábban már sokszor kifejezésre juttatta, hogy nem szereti, ha kéretlenül beavatkoznak az ügyeibe. Ebben a speciális helyzetben azonban, sok könnyítést jelentett volna számára. Teljesen vétlennek éreztem magam az ügyben, s a szomszéd „összeférhetetlen természetével” magyaráztam, hogy „panasza van ellenem”. A szívemet mégis állandóan beárnyékolta, hogy valaki – bár úgy gondolom, ok nélkül – neheztel rám. Két hét múlva gyülekezetünkben úrvacsora lesz. Megújítjuk a szövetséget a mi Urunkkal, akiben mind a ketten testvérek vagyunk (bár ő más közösségben). Ráadásul egyik reggeli csendességemben olvastam a bevezetőben írt igét: „Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza és vidd fel ajándékodat.” (Mt 5:23-24) Tudom, hogy az Igével nem vitatkozhatok, de mégis úgy gondoltam, ez nem rám vonatkozik, hiszen én nem szolgáltattam okot a neheztelésre. Ő tehet róla. Különben is, kaptam már egy párszor az orromra azért, hogy ne üssem bele azt az ügyeibe. De az Ige csak nem tágított mellőlem! Bármerre is kalandozott gondolataim ösvénye, minduntalan ebbe az igébe botlottam bele. Magamban vitatkozni kezdtem az Úrral: - Tudom, Uram! Valóban panasza van ellenem az én felebarátomnak, de ez a panasz nem jogos, hiszen ő a hibás. Legalább egy szóval megkérhetett volna arra, hogy azt a szakembert fizessem ki. Igazán megtettem volna! Az Úr azonban tovább szorongatott: - Olvasd csak el még egyszer azt az igeverset! - De hát, Uram! Már legalább ötször elolvastam, talán még tízszer is! - Olvasd csak el még egyszer! Ugye az van írva: ha atyádfiának jogos panasza van ellened? - Nem! A jogos szó az tényleg nincs ott, ez igaz, de hát, én nem vagyok hibás ebben a dologban! - Az én igémet nem magyarázgatni, sőt kimagyarázni kell, hanem megcselekedni! Panasza van ellened? Igen! Akkor tedd meg azt, ami a te dolgod! A többi már Rám (és őrá) tartozik. El kellett fogadnom, hogy ez a teendőm. Kicsit nehéz volt felkeresni az én szomszédomat, megalázkodni és minden magyarázkodás nélkül bocsánatot kérni tőle, de sikerült. Miután ezen túljutottunk, bensőmet egy igazi, teljes, belső békesség töltötte el. Bizonyosan tudtam, hogy nem is fizettem olyan nagyon nagy árat azért, hogy a következő vasárnap nyugodt szívvel nyújthassam ki kezem a kenyér és a bor után. Ez a „teljes, belső békesség” igazolta: inkább érdemes hagyni, hogy a „feje tetejére álljon” az én saját igazságom, ha ennek árán nyerem meg azt a megnyugtató állapotot, hogy „a szívem nem vádol”, és „bizalommal szólhatok Isten előtt,” amit János apostol első levele 3.rész 21.versében olvasunk. Ebből a történetből azt tanultam meg, hogy az Isten szerinti életben néha „áldozatul kell adnom” a saját – logikus – elképzeléseimet, ha azt akarom, hogy Isten gondolata, terve megvalósulhasson bennem. Nagy Rezső
péntek, augusztus 27, 2021

A búcsúzás ritkán tartozik a könnyű feladatok közé, ha valaki olyantól kell búcsút vennünk, aki közel volt a szívünkhöz. 2021 augusztus 26-án egy ilyen búcsúra került sor, mert Dr Gerzsenyi László testvérünk, aki 1994 óta volt a MERA csapatának önkéntes munkatársa hosszú és türelemmel viselt szenvedés után a mennyei hazába költözött. Hangját minden hallgatónk ismeri, hiszen Ő volt Dr J. Vernon McGee  Biblia üzenete programjának hűséges fordítója és továbbadója.

kedd, június 08, 2021

Kedves Olvasóink!

Elkészült újabb hírlevelünk. Reméljük, mindenki számára bátorító lesz, ez a néhány gondolat ezekben a rendkívüli időkben!

A hírlevél elérhető itt.

A MERA csapata