Hét éves voltam, egyik bátyám pedig kilenc, amikor történt ez az eset. Mivel paplakban laktunk, kertünk szemben volt a házzal; egy kapun keresztül kellett kimenni, hogy a kis utca túloldalára be tudjunk menni a kertbe. Édesanyánk estefelé befejezve a kerti munkát, azt mondta, hogy hozzuk be a szerszámokat a kertből. Bátyám előreszaladt, én valamivel utána, de épp akkor értem a kapuba, amikor látom, az ásó már ,,indul” befele, de nem ám akárhogy, hanem repült nagy ívben a levegőben… épp énfelém!
Most mit csináljak? Ha előreugrok, lehet, hogy épp eltalál, ha hátra, úgyszintén. Oldalt se tudtam kiugrani épp a kapuban, és már nem is volt sok idő dönteni; éreztem, hogy kondul épp a fejem búbján…, ömlött a vér… Persze ordítottam torkom szakadtából: „Jaj, meghalok…! Erre édesanyám kirohant az udvarra. Látta, mi történt. Bent a konyhában felültettek az asztalra, megnézték a tátongó sebet, majd csitított édesanyám… Mentünk először a körzeti orvoshoz, ideiglenes kötést tett rá, és elmondta, hogy legjobb, ha gyalog megyünk a kórházba, saját lábon, hogy ne rázkódjon még jobban a fejem. Kb. egy kilométerre volt a kórház; ott aztán közölték, hogy három milliméter híja, hogy nem az agyvelőt sértette az ásó hegye…
Szüleim hívő emberek voltak. Hálát adtunk Istennek, hogy Ő megőrzött, hogy életben maradtam. A seb helyét még mindig ki lehet tapogatni.
Másik eset. Már nagyobb lány voltam, gimnazista, osztálytársaimmal kint voltunk a folyóparti strandon. Egyik osztálytársam tanította úszni a másikat, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindketten elmerültek a közeli „bombatölcsér”-nek nevezett vízi szakaszon… Mivel én már akkor elég jól tudtam úszni, azonnal utánuk vetettem magamat, és próbáltam (egyszerre mindkettőt) a felszínre nyomni. Ámde nem számítottam arra, hogy most már én is nagyon alámerülök.
Nem jött segítség se a vízből, se a partról, senki, csak az én bátyám, aki szintén ott volt, hála Istennek. Észrevette, és azonnal utánunk ugrott: Mindhárman szerencsésen partra kerültünk. Évek múlva ez az egyik osztálytársam egy könyvet ajándékozott nekem, mint „élete megmentőjének”. Én nagyon csodálkoztam, hiszen tudtam, hogy nem én, csak Isten kegyelme volt, hogy nem maradtunk ott akár mindhárman. És bizonyságot tettem az én (akkor már) életem Megmentőjéről, Aki bűneimből szabadított meg, és Jézus Krisztus által új életet kaptam. Mondta, hogy ő is hisz… Ennek nagyon megörültem.
Lehet, hogy azt gondolják többen, ezek nem csodák, de az én számomra azok voltak. Van még több ilyen az életemben: hogyan tértem meg, aztán hogyan találtunk egymásra férjemmel, és kerültünk mind közelebb Jézushoz, majd hogyan követtük Őt mindketten; hogyan ismertük fel: ,,Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127:3) De most többet nem írok, az nagyon hosszú lenne, és kész életregény.
Szeretettel gondolok a MERA munkatársaira. Nagyon hálásak vagyunk az adásokért! Interneten hallgatjuk, nagyon jó mindegyik, nagyon gazdag. Gyermekeim közül már csak az egyik fiammal élek, aki látássérült (teljesen vak); ő figyelmeztet sokszor, hogy hallgassuk meg a MERÁ-t.
Férjem már az Úrnál van hét éve. Mikor meghalt hosszú betegség után, az orvosnő megjegyezte, hogy csoda volt, ameddig élt… Az Úr adott sokszor bölcsességet és erőt, hogy mit is csináljak, hogy kicsit könnyebb legyen a bajait elviselni… Hála és dicsőség neki!
Áldja meg az Úr Mindnyájukat!
Szeretettel:
K.I.-né Rózsa