„A bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12:4-6) A bennünk lakó bűn elleni harcot megnehezíti az, hogy a bűn olyan ellenség, amit nem lehet maradéktalanul kiismerni. A bennünk lakó bűn leginkább a vágyainkon keresztül férkőzik közel a szívünkhöz. Megpróbálja becsapni az értelmünket, a gondolkozásunkat. Ha alkudozunk vele, rávesz az úgynevezett középutas megoldásokra. Ha valakit látunk elbukni, megnyugtatjuk magukat, hogy velünk ez nem történhet meg. Megtévesztésünk fokról-fokra, kis lépésekben történik, éberségünk eközben lankad, majd elalszik. Készek vagyunk visszaélni Isten kegyelmével: előre bekalkuláljuk, hogy Isten úgyis megbocsát majd nekünk, ha netán vétkezünk. Még a bűnbánatunk is eltorzulhat, beteges vájkálássá válhat önmagunkban. Mellébeszéléssé, amikor nevén kellene nevezni dolgainkat. Másokat kárhoztatunk, magunkat pedig mentegetjük. A belső emberünk ilyenkor nem akar határozottan nemet mondani arra, ami rossz. Megfeledkezünk arról, hogy a bűnnel vívott harcunk földi életünk idején sohasem ér véget.

Alapige: „Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó…” (Jóel 2:25) Amikor valami veszteség, baj ér bennünket, szeretjük hallani ezt az Igét, és nagyon várjuk, mikor jön el végre a kárpótlás ideje. Magam is így voltam ezzel. Hosszú évekkel ezelőtt kaptam ezt az ígéretet, és gyakran kapaszkodtam belé, amikor minden ingott körülöttem. Elképzeltem, mikor, hogyan fog jönni a kárpótlás. Gyakran egészen pontos leírást adtam az Úrnak, hogyan is kellene ezt elvégeznie.