Minden év januárjában megemlékezünk a Don-kanyari áldozatokról. Az én apám is onnét jött vissza, élete végéig fagyott, műtött lábát ápolva élt, de dolgozott. Hozzánk Csabdira 1944 szenteste délután érkezett a háború, ekkor voltam éppen 7 éves és elsős, melyből 5 hónap volt talán iskola, ami időt kétfelé osztott a három hónapos front és menekülés. Nem tudom, hogyan és mikor tudott megtanítani írni, olvasni a tanító néni, mikor köveken ülve, romok között palatáblával mentem az iskolába, és júliusi dátummal van az értesítőmben, hogy kitűnő-kitűnő. A palatáblát le kellett törölni, ha mást kellett ráírni. Így a fejemben, szívemben raktározódott minden.

„Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” (Lk 22:14-15) Nagycsütörtök a búcsúzás, az utolsó, ünnepélyes együttlét ideje, amit Jézus a tanítványokkal még békességben, csendben tölt el, de amire rávetődik a Nagypéntek sötét árnyéka. Igaz, ezt csak Jézus tudja, a tanítványok még élvezik a Mester körül kialakult bizalom, szeretet, ráhagyatkozás légkörét, hiszen most is megtapasztalták, hogy amit mondott a húsvéti vacsorával kapcsolatban az pontosan úgy lett: „Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik...” (Lk 22:13) Csodálatos mondat és csodálatos megtapasztalás. János és Péter készítik elő a vacsoráló helyet. Ez sem véletlen. Nem tudjuk, hogy Péter tagadása után emlékezett-e erre, de a kakasszó utáni sírásban, még inkább a feltámadás utáni örömben ott lehetett ez a felismerés is: amit Jézus előre megmondott, minden úgy lett!