A perzselő nap felforrósítja az utazó közönség hangulatát. Az ablakok mindenhol nyitva vannak, mégis kevés a levegő. A maszk alatt fullasztó a hőség, és a magas páratartalom még csak olaj a tűzre. Vajon mi történhetett a klíma berendezéssel? A hírek arra engednek következtetni, hogy talán már a jövő héttől megszabadulhatunk ettől a lassan ölő, gyilkos maszktól? A kérdés csak az, hogy meddig? Erre a kérdésre még a nagy okosok sem tudják a választ, de legalább az égiek ne tekernék úgy fel a „hőmérséklet szabályzót!”
„Hát, ez rettenetes! Egész éjjel forgolódtam az izzadságomban, és még itt is ez folytatódik!” – morog az orra alá a mögöttem ülő. Nyugodtan moroghat, mert a szomszédja fülhallgatóján keresztül olyan hangerővel élvezi a legkeményebb rockot, hogy nem hallja a panaszkodást. Mi többiek kettős élvezetben részesülünk. Mienk lehet a dobhártyaszaggató tam-tam és az izzadságszag. Mindez oxigénhiányos állapotban. Az öregek a megállókban szinte egyszerre kezdik emelgetni a maszkok alsó részét, hátha a fél perces ajtónyitás alatt beáramló levegő segít a túlélésben.
A lelki életben – még a hívő ember számára is – vannak hasonló időszakok, amikor fullasztóvá válik körülöttünk a levegő. Ilyen az, amikor úgy érezzük, hogy a reggeli csendesség frissítő hatása már a délelőtti órákra fogytán van. Elég egy rossz hír, egy haldokló melletti tehetetlenségérzés, egy lelki testvérnek hitt telefonáló farizeuskodó okoskodása, és máris, ha lehetne, menekülőre fognánk. De hová?
A hová szó úgy elgondolkodtatott, hogy a Lélek Jézus hívó szavát juttatta eszembe Márk evangéliumának 6.fejezetéből: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé…” (Mk 6:31) Milyen végtelen, együttérző gondoskodás, szeretet árad Jézus hívó szavaiból! De jó is lenne! De jó is lenne a sok gond, kilátástalannak tűnő probléma elől elmenekülni egy csendes helyre az Úrral, hogy új erőre kapjunk! Ezek a gondolatok ihlették az alábbi verset.
Csendre vágyva
Nagy, belső, lelki csendre vágyom,
kizárni a világ zaját.
Igédből új erőt meríteni, hogy
zenghessek hála Halleluját.
A kísértő színre lép - „én elcsendesítlek.
Lásd, híveim mind elégedettek.
Titkos vágyad legott megadom,
kincsekkel teli két, erős karom.”
Belső, lelki csendre vágyom - szólok,
nem múló kincsre, földi csillogásra.
Bajok, jajok űznek félelembe,
csak Uram, Jézusom csendesít le.
Jő az égi válasz: „pihenj meg, jöjj velem
egy lakatlan, kies helyre,
meglásd, lecsendesít az Ige,
s Megváltó Krisztusod kegyelme.
A bajokról eszembe jutott egy régi emlékem. Akkoriban naponta látogattam beteg édesanyámat a kórházban. Többször összetalálkoztam egy jól öltözött, közismert emberrel. Ő is az édesanyját látogatta munka után abban a földi pokolnak nevezett sárga intézményben. Elegáns fekete autón érkezett. Maga vezette. Ha a lépcsőházban összefutottunk, már ismerősként integetett. Egy ilyen alkalommal ő befelé, én már kifelé igyekeztem. Ezennel nem vett észre, annyira el volt foglalva valamivel. Arra lettem figyelmes, hogy hátra-hátra tekinget, hogy meggyőződhessen, vajon nem jön senki a háta mögött. Ekkor a kabátja belső, felső zsebéből előkapott egy kis lapos üveget, és azon nyomban alaposan meghúzta. Majd ugyanilyen gyorsasággal vissza is rejtette a helyére a leleplező bizonyítékot. Lassítottam, hogy ne vegyen észre, hogy akaratlanul is tanúja voltam az eseményeknek, de hiába. Mikor felpillantott, hogy útját folytathassa, találkozott a tekintetünk. Rémülten nézett rám. Meglepődtem, hogy mégis, ha kissé zavartan is, de mint régi ismerőst köszöntött, sőt, amit eddig sosem tett, megszólított.
„Jaj, bocsásson meg asszonyom! Ugye, nem látott semmit; hiszen mi mindketten egy cipőben járunk. Ugye, megérti, de én csak így bírom ki naponta ezt a rám váró szörnyűséget!”
„Megértem, megértem!” – hadartam zavartan. „Nekem se könnyű, pedig amint látja, én már hazafelé tartok. Én a táskámban tartogatom a nyugtatómat. Ha nem tartja tolakodásnak, és elfogadja, szívesen megkínálom.”
Cinkos mosolyra kerekedett az arca, miközben már nyújtotta is a kezét. „Természetesen, örömmel elfogadom. Nosza, gyorsan ide vele, most nem jön senki!”
Csak nehogy meggondolja magát - futott át rajtam a gondolat, miközben a tőlem telhető gyorsasággal előkaptam a kis kopott fém dobozomat. Ebben tartottam azokat az igés lapocskákat, amelyek másoknak, s időnként nekem is erőt adtak, bátorítást jelentettek. Felnyitottam a kopott kis doboztetőt és odanyújtottam: „Vegyen!” Nem mertem az arcába nézni, így lefelé szegeztem a tekintetem. Akarva-akaratlan az első két szó szemet szúrt. Ez állt rajta: „Erőt ad…” Komótosan nyúlt a felső lap után. Vigyázott, nehogy az alatta levő hozzá ragadjon. Elolvasta és elindult. Szótlanul. Néhány lépés után megállt, és visszafordult. „Bocsásson meg, még meg se köszöntem! Ma nehéz napom volt.” Ezzel választ nem várva, határozott léptekkel távozott. Szóra sem érdemes, intettem utána.
Többé nem találkoztunk. Édesanyámat áthelyezték egy másik Kórházba. De neki, ha akarta, ha nem, találkoznia kellett Ézsaiás prófétán keresztül Isten üzenetével: „Erőt ad a megfáradottnak…” (Ézs 40:29)
Bárcsak tovább olvasta volna! Bárcsak tovább gondolta volna! BÁRCSAK!
Móray Inke