„A bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12:4-6)
A bennünk lakó bűn elleni harcot megnehezíti az, hogy a bűn olyan ellenség, amit nem lehet maradéktalanul kiismerni. A bennünk lakó bűn leginkább a vágyainkon keresztül férkőzik közel a szívünkhöz. Megpróbálja becsapni az értelmünket, a gondolkozásunkat. Ha alkudozunk vele, rávesz az úgynevezett középutas megoldásokra. Ha valakit látunk elbukni, megnyugtatjuk magukat, hogy velünk ez nem történhet meg. Megtévesztésünk fokról-fokra, kis lépésekben történik, éberségünk eközben lankad, majd elalszik. Készek vagyunk visszaélni Isten kegyelmével: előre bekalkuláljuk, hogy Isten úgyis megbocsát majd nekünk, ha netán vétkezünk. Még a bűnbánatunk is eltorzulhat, beteges vájkálássá válhat önmagunkban. Mellébeszéléssé, amikor nevén kellene nevezni dolgainkat. Másokat kárhoztatunk, magunkat pedig mentegetjük. A belső emberünk ilyenkor nem akar határozottan nemet mondani arra, ami rossz. Megfeledkezünk arról, hogy a bűnnel vívott harcunk földi életünk idején sohasem ér véget.
A bűn elleni harcban segít, ha fölismerjük, hogy az alapvető probléma bennünk van és nem másban. Ha a Szentléleknek engedünk, és gondolataink megtisztulását akarjuk, érzéseinket alárendeljük a Lélek kontrolljának. Ekkor rend keletkezik bennünk, megtisztulunk. Megszabadulunk ugyan a bűn uralmától, de ekkor sem szabadulunk meg a bűn támadásától, a kísértéstől. A szent élet negatív oldala bizony tilalmak sorozata. A pozitívum az Úr Jézus szava szerint az, hogy mindig azt tesszük, ami Istennek kedves (Jn 8:29). Ha az engedelmességet halogatjuk, nem lesz belőle semmi. Isten legtöbbször az ő Igéjén keresztül vezet minket, és nem érzéseinken vagy élményeinken keresztül. Pont ezért vesszük kezünkbe naponta a Bibliánkat, hogy vele kapcsolatban legyünk és kapcsolatban maradjunk.
Az Úr tanít minket arra, hogy lelkileg szegénnyé kell válnunk, ha tiszták akarunk maradni. Boldognak mondja az Úr Jézus a lelki szegényeket (Mt 5:3). Ők mindig tudatában vannak, hogy a gazdagság Istennél van. Nem kell szégyellnünk lelki szegénységünket. Szükségünk van Isten adományaira. Szükségünk van a reggeli és esti csendességre, hogy belénk áradjon a krisztusi tudomány. Aki nem kéri, nem kapja Istentől a mindennapi igét és a segítséget. Aki elismeri szegénységét, azt Isten ajándékozza meg a maga gazdagságából.
Ha a bűnnel szemben meg akarunk állni, Isten szolgájává kell válnunk Ez nem könnyű. Önmagunkat megtagadva kell mások érdekeit a magunké elé helyezni. Természetes állapotunknak kell tekinteni ezt. Nem kell félnünk attól, hogy megalázzuk magunkat Isten és – ha kell – emberek előtt. Isten a kevélyeknek ellene áll, majd ő alázza meg őket. A kevélyekkel szemben az embereknek is fenntartásaik vannak. Az alázatosakat megbecsülik, az alázatosak előtt megnyílnak.
Isten gyermekévé kell válnunk. A gyermekeket azért állítja példaképül az Úr Jézus követői elé, mert nyíltak és áttekinthetőek. A gyermekek még formálhatók. Hiányzik belőlük a büszkeség. A gyermek arra vágyik, hogy a szülő mindig mellett legyen. Addig nem lehetünk áttetsző jelleműek, míg nem vágyakozunk szenvedélyesen a mennyei Atya állandó jelenvalóságára, vezetésére és kontrolljára. Isten fegyelmező ereje biztonságot nyújt. Isten soha senkinek nem hízeleg, hanem neveli az ő gyermekeit. Méghozzá igazságban, szeretetben és sok-sok türelemmel. Ne féljünk ettől.
A bűn elleni harcban a legveszélyesebb az, ha feladjuk. Ha azt képzeljük magunkról, hogy mi ezen már rég túl vagyunk. Hogy ez csupán a kezdők és a bukottak dolga. Ha még Istentől is csupán dicséretet (és ami ma nagyon divatos: bátorítást) várunk és fogadunk el, az intést és fenyítést pedig nem. Ekkor fiúságunkat kérdőjelezzük meg mi magunk. Ne tegyük!
Hegyi András