Még jócskán a múlt század első felében születtem, ennél fogva a gyülekezetben akkoriban általános szabálynak tekintették, hogy a „hívők" ne politizáljanak! Abból nem lehet baj. Vizsgálódásaim során azonban hamar világossá vált, hogy Isten véleménye szerint az Ő gyermekei „felelős feladatot" töltenek be ebben a világban: só és világosság, meg „hegyen épített város". Azzal is találkoztam, hogy a 2Kor 5:20-ban azt mondja Pál apostol, hogy „Krisztusért járunk követségben". Nézzük csak meg: kik is a követek? Egy másik ország állampolgárai, akiket azért „küldtek jelenlegi állomáshelyükre", hogy hazájukat – annak értékrendjét – képviseljék, a lakóhelyükön. Ezek értelmében bármit cselekszik is a hívő ember, figyelembe kell vennie – küldetését – a Mennyei világ szempontjait. Nem végezhetem a dolgaimat annak alapján, hogy nem törődöm azzal, mi folyik az országban, mit csinálnak a politikusok (akár itthon, akár Európában). Fontossá vált tehát számomra, hogy megismerjem, mit vár el tőlem – és megváltottaitól – az Úr?
Pál apostol azt írta a Timóteushoz írt első levelében: „Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel." (1Tim 2:1-2) Tehát nekünk – Isten gyermekeinek – ez a dolgunk! És ahol nem királyok vannak? Ott az ország vezetőire kell gondolnunk meg a „minden méltóságban levőkre". Azért kell imádkoznunk, hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk! Ha pedig a jelen körülmények között ez biztosítva van, akkor ezért legyünk hálásak, és áldást mondjunk azokra a vezetőkre, akik ezt lehetővé tették. Hiszen jól tudjuk, hogy sok olyan ország van ma is, ahol ezek a lehetőségek nincsenek biztosítva keresztyén testvéreink számára.
Hálát kell adnunk azért a lehetőségért, hogy istenfélelemmel és tisztességgel élhetjük életünket, és hirdethetjük az Ő igazságát, az Ő Igéjét. Nem kell félnünk attól, hogy éjjel zörgetnek az ablakunkon, hogy öltözzünk, és el kell menni velük „egy beszélgetésre". (Az idősebb generáció tudja, hogy voltak olyanok, akiket így elvittek, és nem látták őket többé az életben.)
Péter apostol ezt írja első levelének 2. rész 9. versében, hogy „ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok…”. Ezt a Jelenések könyve két helyen is megerősíti: „És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának..." (Jel 1:6) És a Jel 5:10-ben is: „És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön". Ugye itt már látható, hogy ezen egyértelműen az emberi közösség irányítását kell érteni? A felsorolt igei idézetek alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy Isten az Ő népén keresztül kívánja befolyásolni az országok sorsát. Ugyanakkor azt is leíratta az Ő könyvében – Pál apostol szavai szerint –: „mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd!"(Csel 23:5) Ebben tehát egyértelműen tiltja a Biblia, hogy rosszakat mondjunk, rosszakat kívánjunk „népünk vezetőire" Akkor hát mit kell tennünk? És ha nem értünk egyet az intézkedéseikkel? Lehet ellenvéleményünk? Mit tehetünk, amire Isten hívott minket? Erre is megkeressük a választ.
Hogyan lehet – életünkben – valósággá a Jel 5:10-ben idézett bibliai idézet: „És tettél minket… királyokká és papokká; és uralkodunk a földön?" Egy eszköz rögtön „beugrik", amit a timóteusi levélben olvastunk: az imádkozás! Isten gyermekeinek – minden bizonnyal – ez a leghatékonyabb fegyvere.
Amikor az Úr Jézus elvégezte megváltási feladatát, s felment a Mennybe, az Írás szerint „az Atya jobbjára ült". Így olvassuk a Zsidókhoz írt levélben: „Ő (Jézus) azonban… mindörökre ült az Istennek jobbjára." (elfoglalta helyét a hatalomban.) (Zsid 10:12) Földön járása során beszélt tanítványainak arról, hogy „ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14:3)
Főpapi imájában azt kérte az Úr Jézus: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet…” (Jn 17:24)
Az efézusi levélben pedig azt mondja Pál apostol, hogy az Úr „…Krisztussal együtt megelevenített, és együtt feltámasztott (bennünket is) a halálból, és együtt ültetett a mennyekben, a Krisztus Jézusban". (Ef 2:5-6) Itt már mint bekövetkezett valóságról ír az apostol (1, megelevenített; 2, feltámasztott; 3, a trónra ültetett, vagyis hatalomba helyezett).
Az Ige alapján el kell fogadnom – „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…” (2Kor 4:18) –, hogy nem az az igazság, amit magamról gondolok (kicsi vagyok; buta vagyok; méltatlan vagyok; jelentéktelen vagyok), hanem az, amit a Biblia mond rólam.
Az Ige szerint Isten a teremtett világ urává tette Ádámot (1Móz 1:28), aki „árulásával" elvesztette ezt a hatalmat, de Jézus Krisztus áldozatával visszaszerezte azt. Pál apostol már azt írja a Róma 5:17-ben, hogy „ha egynek bűnesete miatt (ez volt Ádám bűnbeesése) uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek.” Az Úr megerősítette az övéi elhívását azzal, hogy különleges feladatkörrel – és ahhoz szükséges hatalommal – ruházta fel őket.
Bibliaolvasó emberek között nem kétséges, hogy az Úr Jézus ma is „uralkodik" a Mennyben annak ellenére, hogy itt a földön elég sok bűnt és nyomorúságot látunk a szemünk előtt. Akkor mégis mit jelent az, hogy Ő uralkodik? Mit tesz Ő? A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk: „…mert Ő él, hogy esedezzék érettünk." (Zsid 7:25)
Nem is gondoltam arra, hogy ez olyan nagy dolog. A Biblia pedig azt mondja, hogy fontos. Isten népének is ez a feladata: könyörögnünk kell az Ő országáért, az Ő népéért, azért az országért, ahol élünk, az országunk vezetőiért.
Feltételezésem szerint arra is gondolhatunk, hogy annak az evangélizációs munkának, amit a Timóteus Társaság végzett a középiskolások és egyetemisták között két-három évtizeden keresztül, talán már lassan beérik a gyümölcse. Ennek folytán mind több és több – magas végzettségű, egyetemi diplomával rendelkező – elkötelezett hívő keresztyén lesz közöttük, akik alkalmasakká válnak arra, hogy országunk vezetői legyenek.
Aztán gondoljunk a FELHÁZ egyetemistáira, akik „ezrével" gyűltek össze csütörtök esténként – az egyetemisták „bulinapján" –, hogy a bulizás helyett közösen dicsőítsék Istenünket, s a szellemi kapcsolatot keressék Vele. Ha ezeknek csak 5 vagy 10%-a lesz vezetésre alkalmas orvos, jogász vagy mérnök, akkor is több százat fog kitenni azoknak a száma, akik Isten gyermekeiként elkötelezettek és alkalmasak lehetnek az ország vezetésére. Isten még azt is megteheti, hogy Országunk teljes vezetőgárdája elkötelezett keresztyénekből jöjjön létre, mint Lincoln idejében az Amerikai Egyesült Államokban.
Amikor polgárháború tépázta meg Amerika békességét 1863-ban, az elnök és a szenátus minden tagja hívő volt. A keresztyénekből álló vezető testület megállapította és belátta, hogy a „gazdagságban, népességben és hatalomban oly mértékben megerősödött az ország, mint akkoriban egyetlen más nép sem, …hiú szívünkben azt gondoltuk, hogy ezt a sok jót a magunk kiválóságának köszönhetjük. Túlságosan büszkévé és önelégültekké váltunk ahhoz, hogy Istenhez imádkozzunk, Aki mindeneket teremtett… Szükséges, hogy megalázzuk magunkat Annak hatalma előtt, Aki ellen vétkeztünk, megvalljuk nemzeti bűneinket és imádkozzunk irgalomért és megbocsátásért… A Szenátus kérelmével teljes egyetértésben kijelölte Lincoln 1863 április havának 30. napját, hogy legyen az a nemzeti bűnbánat, böjtölés és imádkozás napja.” (A dőlt betűs szöveg szabadon vett idézet Lincoln 1863-as proklamációjából. /Forrás: Kongresszusi Könyvtár, USA/)
Ebből az említett példából látható, milyen hatalmas eszköz van „Isten gyermekeinek" kezében. Arra van csak szükség, hogy Isten népe ráébredjen arra a felelősségre – és arra a csodálatos lehetőségre, és hatalomra –, amit Urunk a kezünkbe adott.
Élnünk kell vele!
Nagy Rezső