Hogyan is állunk mi a kételkedés bűnével? Mert a kételkedés bűn, a bűn zsoldja pedig halál...
Sokáig úgy gondoltam, hogy ez a bűn engem nem érint, mert Istennel szemben a Kísértő már nem tud gyanút ébreszteni az én szívemben. Nem tud belehajszolni a kishitű kételkedés bűnébe. Így volt ez addig, amíg egy emlékezetes hittanórán Isten egy 10 éves kisfiún keresztül le nem leplezett.
Félévkor a nagytiszteletű úr kérésére vettem át ezt a többnyire fiúkból álló iskolai csoportot. Már az első óra meggyőzött arról, hogy nem lesz könnyű dolgom ebben az osztályban. Minduntalan belebeszéltek az órába. Azzal magyarázták, hogy ezt a belekérdezést elődöm megengedte, sőt bátorította őket, hogy nyugodtan kérdezzenek. Hiába próbálkoztam meggyőzni őket, hogy ezt én is így gondolom, de csak az óra végén várom a kérdéseket, ők akkor szóltak bele az órába, amikor akartak. Egy alkalommal el akartam venni az egyik rendetlenkedőtől a mobil telefonját, amikor haragtól villogó szemmel fél hangosan annyit mondott: „Na, azt próbáld meg!”
A leggyakrabban előforduló beszólásaik óra közben így hangzottak: „ezt honnan tudja olyan biztosan a tanárnő?”, „és ezt el is higgyem?”, „volt valaki, aki ezt tanúsította?”, „mennyi pénzt kapott az, aki ezt leírta?”, „Na, ne!” Ez utolsó beszólás akkor történt, amikor a Dániel könyvének 3. fejezetében leírt történetet mondtam el nekik: amikor Dániel társai nem voltak hajlandók imádni a Nabukodonozor által felállított aranyból készült állóképet. Ezért a király büntetésből tüzes kemencébe vettette őket. Tudjuk, hogy Isten angyala segítségével sértetlenül jöttek ki a kemencéből mindhárman, és még a füst szaga se járta át a ruhájukat. Amikor idáig értem a történet elmondásakor, akkor szólalt meg az ügyeletes rendbontó, valahogy így: „Na, ne!” A Szentírás hitelességét megkérdőjelező kijelentéseik tehát úgy záporoztak, mint forró nyári viharban a jégeső. Ilyenkor azonnal megszólalt a szívemben a Szentírás első lapjain olvasható elbizonytalanító kérdés: „Valóban neked kellett átvenned ezt az extrán nehéz csoportot, csakugyan ezt mondta az Isten?”
A következő órára azt terveztem, hogy „Isten szava az emberhez” címmel a Szentírásról és annak hitelességéről próbálok beszélni. Elmondtam nekik, hogy nincs olyan provokatív kérdésük, amire ne kapnánk magyarázatot, választ Isten igéjéből. Ha válaszokat szeretnének, akkor rendszeresen olvasniuk kell a Bibliát, és kérni Istent, hogy világosítsa meg az értelmüket, hogy megérthessék Isten üzenetét. Megemlítettem Jóbot, aki szintén tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, de mert bizalommal Isten elé vitte a kérdéseit, megkapta a válaszokat, sőt ennél még sokkal többet is kapott. Szóltam arról is, hogy a Szentírás minden szava személyesen hozzájuk is szól.
„Ha ez így van,” – szólt közbe a kis ellenzéki, – „akkor én most azonnal szeretnék „megvilágosodni!” Bizonyítsd be itt mindenki előtt, hogy hozzám szól személyesen az Isten!” Ezzel már el is indult a katedra felé, ahol nyitott Bibliával a kezemben álltam. A stressz miatt többször elhajlottak a lapok a kijelölt résztől, így azt sem tudtam, hol van nyitva az Írás. „Hadd olvassam én azt a nekem szóló üzenetet ott, ahol nyitva van a Bibliád!” – mondta kissé szemtelenül a fiú. Rémülten igyekeztem meggyőzni, hogy azonnal menjen vissza a helyére, mert ez nem így megy, a Szentírás nem lutri, hanem Isten szent szava, amivel tilos komolytalankodni, de az igazat megvallva, már nem tudtam úrrá lenni a helyzeten. Én nem, de az én Uram tudott! A fiú lábujjhegyre állt, belehajolt a Bibliámba, rábökött a hozzá legközelebbi részre, és lassan, szinte szótagolva olvasni kezdett: „És most, fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy amikor megjelenik, meg ne szégyenüljünk…” (1Jn 2:8)
Hirtelen csend lett. A felolvasó a talpára állt, elpirult, és miközben lassan megindult a helyére, zavartan ismételgette azt, amit felolvasott: „Fiacskáim, fiacskáim! Hát, ez tényleg nekünk szól!” „Mindannyiunknak” – egészítettem ki. „Isten azért szól hozzánk, mert nagyon szeret. Hisz ezt is a Szentírásból, a János evangéliumából tudjuk, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Aki naponta figyelmesen olvassa a Szentírást, azt Ő szava által megszólítja, megigazítja, megtisztítja, megőrzi, megmenti a haláltól, és biztos révbe vezeti. Erre bizonyságul hadd olvassak fel nektek egy ideillő, hiteles történetet” – mondtam.
„A II. világháború vége felé történt. A buchenwaldi haláltábor főterén állt egy testileg-lelkileg összetört fogoly. Végtelenül egyedül, megalázottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát. Se hite, se reménysége nem volt. Szilárdan elhatározta magában, hogy a következő éjszaka a tábort körülvevő árammal teli, magasfeszültségű drótnak nekimegy, és véget vet életének. Ezzel az elszántsággal végezte még az aznapra kiszabott robotot. Amint a súlyosan büntetett foglyok magáncellái közelébe tolta a talicskát, egy tisztán csengő hangot hallott: „Jézus mondja: én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben!” Körülnézett, de senkit sem látott. Úgy érezte, mintha maga Isten szólította volna meg őt. „Ez a szó mentett meg engem!” – írta le visszaemlékezéseiben szabadulása után, – „mert ettől kezdve tudtam, hogy Valaki van mellettem.” Mint később kiderült, ez a hang az egyik magáncella ablakán át hangzott, ahol egy igehirdetőt őriztek. Ő ugyan nem látott ki a magasan levő ablakon, de időnként elkiáltott egy-egy bátorító bibliai igét, hátha valaki meghallja, és erőt kap nyomában.” (Molnár Miklós: Te taníts engem c. könyvéből)
Ezúttal a fiúk a felolvasás alatt feszülten figyeltek. Búcsúzáskor megjegyeztem, hogy a következő órán már igazi hittanóra lesz, és szeretném kérni, hogy ne kelljen egész órán fegyelmezni. A kis lázadó ekkor a tőle szokatlan fegyelmezettséggel magasra nyújtotta a kezét, hogy mondani szeretne még valamit: „Tanár néni, bocs, de nekem ez is igazi volt, már mint a hittanóra.” Azzal elköszönt, s már el is tűnt a gyerekforgatagban.
Ez az utolsó mondata a fiúnak megállított, úgy is fogalmazhatnék, hogy fejbe kólintott. Miért mondtam én olyan butaságot, hogy a következő órán már igazi hittanóra lesz? Ez nem volt igazi? Igaz, hogy kissé rendhagyó módon nem a tanmenetet követve, de Igével kezdődött az óra, és Igével fejeződött be. Az Ige pedig elvégzi az Ő munkáját. Én ne kételkedjek az Úr ígéreteiben! Sokkal jobban magamévá kellene tennem a Római levél üzenetét: „Az Istennek ígéretében nem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek.” (Róm 4:20)
Szalóczyné Móray Inke