Szeretettel köszöntelek mindannyiótokat! Először is hálásan köszönöm szolgálatotokat! Pont karácsony előtt érkezett meg a MERA újság is. Mindig megkapom. Sok-sok munka van mögötte, mire megkaphatjuk. Ezt tudom, és sajnálom, hogy kevés a segítő kéz. Próbáltam, hogy szólok nyugdíjas testvéreknek, hogy legalább az újságok postára készítésében kapcsolódjanak be, de ez a próbálkozás nem ért el eredményt. Imádkozom munkásokért, mert mindenütt nagy a hiány. Kevés a hű szolga. Én, hála az Úrnak, még két idős otthonba szolgálhatok havonta, de kocsival jönnek értem. Oda viszem el a MERA újságot is, ha én már kiolvastam. Nagyon szeretem, mindig kiolvasom, mert nagyon építő.
De miért is fogtam az íráshoz? Sok-sok nap óta egy régi történet nem hagy nyugodni, úgy értettem meg, hogy le kell írnom.
Azért halogattam, mert attól félek, hogy nem tudom úgy felragyogtatni Isten hűséges kegyelmét, ahogy ezt én akkor átéltem. Pontosan már nem emlékszem, úgy 25-30 éve történt? Budakeszi-Nagyszénáson volt a lányoméknak egy kis nyaralójuk. Egészen a domb tetején. Ők nem tudtak feljárni gondozni. Mi jártunk oda a férjemmel egy Trabanttal. Egy alkalommal kora délelőtt mentünk, és három kis unokánk is velünk jött. A legidősebb is jóval tíz év alatti volt. Estefelé indultunk volna haza, de a Trabant meg sem mukkant. Kiderült, hogy elfelejtettem a lámpát lekapcsolni, és teljesen lemerült az akkumulátor. Két út volt. Mögöttünk, ahonnan érkeztünk, az út emelkedett. Előttünk volt egy nagyon köves, víz által kimosott út a mező szélén. Férjem ezt az utat javasolta, hátha mire legurulunk, működésbe jön a motor.
Nem így történt. Legurultunk ugyan, de egy nagy szemétdomb a baloldalon, jobboldalon igen meredek út fölfelé, előttünk pedig a mező szélén bokrokkal szegélyezett, esővel kimosott kanyargós földes út. Csapdába kerültünk! Most mit tegyünk? A Trabantban ott vannak a csomagjaink. Hagyjuk ott a szemétdomb mellett? Elinduljunk a három kis unokánkkal? Kb. három kilométerre voltunk a Budakeszi buszvégállomástól. Akkor még nem volt mobiltelefonunk. A nap lehanyatlott, meleg ruhát nem vittünk magunkkal. A férjem azt tanácsolta, én üljek be az autóba, és ő a három kicsivel föltol a dombon. Erre az ajánlatra nagyon megrémültem, mert ő ezt komolyan is gondolta. Bocsánat, de meg kell jegyeznem, hogy a férjem a nap folyamán könnyített pár sörös üvegen.
Uram, Istenem, most segíts! Már kezdett sötétedni, a nap már lehanyatlott. Akkor azt mondtam: „imádkozzunk!” Kicsit távolabb mentem és kétségbe esve kiáltottam az Úrhoz. (A kis unokáim imádkozó gyermekek voltak.) Csak talán pár perc telt el, és felkiáltott az egyik: „autó jön!” A földes úton a bokrok között megjelent egy autó. Milyen autó? Egy Trabant! Ki volt a vezetője? Egy autószerelő!
Teremtő édes Atyám! Micsoda kegyelem! Micsoda szabadítás! Szó nélkül megállt, s elmondtuk, mi a baj. Kiszerelte az akkumulátort, és beletette az ő autójából a sajátját. Közben nekem mindig járatni kellett a motort úgy, hogy le ne álljon, míg ő a cseréket végzi. De leállt. Újra csere, újra leállt. Türelemmel újra és újra cserélt. Negyedikre már nem állt le a motor. Azt mondta, most arra vigyázzak, hogy le ne álljon. Vigyáztam, nyomtam a gázt, lefele is a gázon volt a lábam. Egész úton imádkoztam, és különösen azért, hogy a Budakeszi végállomás után, a templom után van egy emelkedő, és ott van rendőr lámpa, az nehogy piros legyen, és meg kelljen állni! Nem volt piros, a motor szépen duruzsolt. A Szépjuhászné egy kanyargós út, aztán ismét domb, majd haza érve a kapunk előtt leállt a motor. A gyerekek szülei már kétségbe esve vártak.
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50:15)
Áldott legyen Isten a hit drága kincséért, az imádság ajándékáért és lehetőségéért!
„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét.” (Zsolt 103:1)
Hálás szeretettel:
M.-né Budapestről