Többen ismerjük az angolok népszerű filmsorozatát, melynek címe: A buszon. Velem pedig villamoson történt nemrég egy eset, amit azóta őrizgetek, hogy mihamarabb megírjam. Igaz, hogy ez nem humoros, de derűsnek és tanulságosnak azért nevezhető.
Messziről jöttem befelé a központba, elég sok utassal gördült a pályáján városunk híresen zöld villamosa, és amint felszálltam, elindultam rajta hosszában, hátha lesz valahol egy ülőhelyem. És váratlanul lett is. Ugyanis egy idősebb férfi messziről barátságosan rám mosolygott, és a mellette levő helyet kínálta – még finoman a tenyerével ütögette is, hogy „ide-ide, tessék mellém helyet foglalni!”.
Megörültem nagyon, hiszen előtte ki kellett lépjek, hogy elérjem a kocsit, - esti órában jártunk, és sokára jött volna a másik. Kedvességét önkéntelenül azzal viszonoztam, hogy szóba elegyedtem vele. Ezáltal többen is felfigyeltek ránk, és valami arra ösztönzött, ne legyek visszafogott. Messze volt a cél, csendes volt a jármű, szó szót követett.
- Köszönöm szépen! – kezdtem ziháltan a diskurzust. – Jól esik leülni, futottam egy kicsit.
- Tessék csak megpihenni nyugodtan! – mondta. Tegye ide a táskáját, elférünk.
Amint szusszantam egyet, megszólalt.
- Hány éves, báttya? – kérdezte.
- Na, mit gondol? – rejtélyeskedtem. Rám nézett oldalról, végig mért. Közben a szemben ülő két hölgy egyike kissé mosolyra húzta a száját, de a másik nem.
- Hetvenötnek gondolom – mondta az alkalmi ismerős.
- Közel áll hozzá, – mondom – éppen ebben az évben fogom betölteni.
Emberünk azonnal lereagálta ezt is:
- Tehát akkor még nincs. De hát hányban született?
Villant egyet a gondolatom, ez már kitárulkozás lesz, bizalmasakat kezd kérdezni az utastárs, de belementem. Szeretem, ha részletekre is fény derül, ezért sokszor áldozni is kell. Mondogatjuk is sokszor, semmi nincs ingyen.
- Én 48-as vagyok.
- Akkor még csak lesz 75, igaz?
- Melyik hónap? – tette fel az újabb kérdést.
- Decemberi vagyok, még sok van addig hátra.
- Én csak 73 vagyok, de ez nem nagy különbség. Ledolgoztam a gyárban negyven évet. Nehéz fizikai munkát a kohó mellett.
- Az kemény, jó, hogy kibírta.
- Egészséges vagyok, felneveltem négy gyereket is.
- Ez derék dolog – mondtam elismerően. – Nyugdíj van?
- Van, csak kevés. A magáé biztosan több… a gazdagoknak könnyű.
- Gondolja, hogy gazdag vagyok?
- Annak nézem.
- Fontosabb az egészség, elégedjünk meg vele! – fűztem a szót.
- Adnék egy ajándékot magának – mondtam, és elővettem a táskámból a „Vetés és Aratás” legújabb számát. Ezt azért adom, mert négy gyermeket nevelt, megérdemli.
Megnézte, forgatta, dolgos kezével megsimította, megköszönte.
- Vetés? Aratás?… Ez milyen újság?
- Hát,… ez egy keresztény lap, ebben jó cikkek vannak. Ígérje meg, hogy elolvassa! Ne dobja ki! Istenről van benne szó, de az emberekről is. Meg arról, hogy Jézus Krisztus a mi Megváltónk.
Elgondolkodott, majd megszólalt.
- Én valamikor jártam templomba.
- És mire emlékszik?
- Ott is mondták Jézust, azt, hogy Megváltó, meg mást is.
- „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…”
- Igen, hogy Isten fia volt. És megfeszítették – vette át a szót. – Tudja, hogy volt ott még két másik is, akit megfeszítettek? – kérdezte egyre nagyobb vehemenciával. Nem is tudtam válaszolni, folytatta. – Az egyiknek azt mondta Jézus: „Velem leszel a Paradicsomban!”
- Úgy van, jól tudja, – nyugtáztam – a két rabló közül az egyik.
Nem zavart, hogy már mindenki ránk figyelt, sőt örültem neki. Sajnos, az a másik hölgy egyre zordabban nézett, a szemben ülő viszont derűsen figyelte a társalgásunkat.
- De Jézusról filmet is csináltak, én azt is láttam. Ács volt az apja, azt mondják.
- Igen, ezt a Biblia írja, sőt ő maga is ács volt, dolgozott keményen.
- Volt több felesége, ezt is hallottam.
- Ez nem igaz, ne higgye el! Ezt a füzetet olvassa, ebben nincsenek ilyen butaságok!
Közben összehajtotta már a lapot, sőt négybe hajtogatta hosszában – ekkor rossz sejtésem támadt.
- De vigyázzon rá, ez egy fontos újság, ebből meg lehet tudni sok olyan dolgot, amit máshonnan nem. Ne gyűrje össze, ne dobja el! Sokan vannak, akik direkt gonosz és hazug dolgokat mondanak és írnak Jézusról, de ez nem! A legjobb az, ha a Bibliát olvassuk, az maga Isten beszéde. Én is onnan tudom, hogy mi az igaz, mi a helyes.
Kisimította, újból megnézte. Közeledtünk a megállómhoz, elbúcsúztam, mondtam, hogy örülök, hogy megismertem.
Enyhe szesz-szagot éreztem felőle, végig az utunk során. Talán ennek köszönhető a nyíltsága, a barátságossága; csak remélem, hogy mégsem volt hiábavaló a beszélgetés! Ha majd mégis előveszi és olvasgatja az újságot, javára válhat!
„Köszönöm, Uram, hogy mindenféle módon hirdettetik az evangélium, még ilyen hétköznapiasan is. Hogy az elvetett mag is megmozdult az emberünkben, feljöttek gyermekkori emlékek. És hogy a zsúfolt villamoson kénytelenek voltak hallgatni mások. Akinek pedig nem tetszett, még ő is hallotta a szabadítás Igéjét – és talán felébresztettél Általa benne valamit.”
„Aztán (Jézus) így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16:15-16)
H. István Attila, Miskolc