„Az igaznak házában nagy kincs van...” (Péld 15:6)

1945 után embermillióknak kellett megbarátkozni a szegénységgel. Az értelmetlen világháborút követően szinte nem volt olyan ember, akinek ne lett volna vesztesége. Ki a hozzá legközelebb állót, ki az egész családját, gyermekét, otthonát, hazáját, vagyonát, egzisztenciáját veszítette el. A pénz semmit sem ért. A fővárosban a bombatámadásoknak köszönhetően alig maradt épen néhány üzlet. Ám a polcok itt is üresen meredtek a betérőkre. Csupán az illegális cserekereskedelem virágzott. Budapest éhezett. Az éj leple alatt a bátrak az utcákon heverő döglött lovakat darabolták fel, hogy az éhhaláltól megmeneküljenek. Nagymamám egy reggel karján férje esküvői frakkjával távozott. Késő este tért csak haza, hóna alatt szakadt katona zubbonyba rejtett nagy darab szalonnával. Így működött az értékközpontú cserekereskedelem.

A XXI. század – egyesek által sokat emlegetett – úgynevezett mélyszegénysége össze sem hasonlítható az akkori nyomorúsággal. Mégis, akinek kettő volt valamiből, az az egyiket gondolkodás nélkül odaadta a nincstelennek. Szinte minden keresztyén családnak volt legalább egy pártfogoltja, akinek a sorsát a maguk szerény eszköztárából is önként magukra vették. Ebből mára csak az az évvégi, egyszeri, médiafényben csillogó jótékonykodás maradt.

A mi családunk pártfogoltja a szomszéd ház pincéjében lakó idős Czumpf Ede úr volt, akit csupán édesanyánk szólított úgy, hogy úr. Apánk csak úgy említette, hogy „anyátok rongyos pártfogoltja”. Keresztnevét csak az tudta, aki elolvasta a kapu melletti névtáblát. A szomszédok úgy emlegették, hogy „nagyon fázhat az a szegény Czumpf”, vagy „ napok óta ki se dugta az orrát az öreg Czumpf”. Ez utóbbit nem lehetett nem észrevenni, mivel a kis öreg délutánonként még a legnagyobb hidegben is kiült néhány percre a bejárata előtti ütött-kopott kis padra.

Egy alkalommal édesanyánk épp a vasárnapi ebédmaradékot csomagolta össze, amikor feltette a szokásos kérdést: „Ki szeretne kísérőm lenni a jótékonykodásban?” „Czumpf bácsihoz megyünk? Mert akkor természetesen szívesen veled tartunk” – válaszolt nevemben is Levente bátyám.

Nem állíthatom, hogy mindenben nagy lett volna az egyetértés közöttünk, de ebben a kérdésben egyformán gondolkodtunk. Nem a szegénység látványa vonzott minket, hanem az a sok, egymásnak ellentmondó kósza hír Czumpf úrról, ami körül lengte őt és aminek szerettünk volna a végére járni. Volt, aki szentnek tartotta, de volt olyan is, aki hajléktalan pincefoglalónak nevezte. Egyik sem felelt meg a valóságnak, mert aki járt nála, annak az első, ami a szeme ügyébe került, a falon egy régi képkeretbe foglalt IDEIGLENES LAKÁSKIUTALÁS kissé megsárgult, pecséttel ellátott hivatalos okirata. A hajléktalan jelzőt azért ragasztották rá rosszindulatú emberek, mert ez az ágról szakadt aggastyán minden reggel hat órakor cikória kávét főzött két hajléktalannak, és pléh bögrékben kikészítette a lakása előtti kis padra. A cikória kávé jellegzetes, erős illata elárasztotta a környéket. Olyan volt ez a mindent átható illat, mint a híveknek a templomba hívogató harangszó. A két hajléktalan perceken belül előkerült, és jóízűen elfogyasztotta a meleg löttyöt. Az üres bögréket a pad alá helyezték, s máris elégedetten tovább álltak. Valószínű, hogy tisztában voltak azzal, hogy nemkívánatos személyek ezen a környéken. Bátyó nehezményezte, hogy minket sosem kínált meg Czumpf úr azzal a titokzatos illatú kávéjával, ezért addig kérleltük az otthoniakat, míg egy alkalommal megkóstolhattuk a furcsa illatú nedűt. A kóstoló után Levente bejelentette: „Olyan pocsék volt ez a meleg lötty, hogy én bizony maradok a megszokott vizes kakaómnál.” Ezekben az években Budapesten tejről csak álmodozni lehetett, a tejport pedig aranyárban mérték, ezért jó, ha vasárnap igazi kakaót ihattunk.

A pincelakás egyetlen helyiségből állt. Kevés fény áradt be a keskeny bukó ablakokon. Hátul a mosókonyhába és az onnan nyíló mellékhelyiségbe lehetett kijutni. A lakás tele volt lomizott (lomtalanításkor összeszedett) ócskasággal, mégsem keltett rendetlenség érzést. Tisztaság volt a szobában, noha tele volt rakva kacatokkal. Dobozokban különböző méretű szegek, papírzsákban üres gyufásskatulyák, egy másikban lyukas harisnyák, odébb kötegekben régi újságok tornyosultak. A szerszámosláda mögött a szegeken lógtak a különböző vastagságú és hosszúságú kötéldarabok. Minden zárt zsák felett egy-egy falra szegezett mintapéldány jelezte, hogy mi található a göngyölegben. Kampókon lógtak a pléh bögrék, edények, ruhák, nyakkendők, egy behorpadt katonai bukósisak, de volt ott még zománcozott bili is. Levente bátyám tetszését az üres gyufásdobozok nyerték meg. „Sokkal jobbak ezek, mint az építőkockáim! Annyi van belőle, hogy akár még a jeruzsálemi templomot is meg lehetne építeni” – mondta. Egy alkalommal gyermeki közvetlenséggel megkérdezte az öregurat, hogy kinek gyűjtögeti ezt a temérdek értéktelen kacatot? Például ezeket a szakadt harisnyákat? „Tudod, fiam,” – válaszolt csendesen a pincelakó, – „a tárgyaknak funkciói vannak. Csupán meg kell becsülni őket, és akkor fel lehet ismerni, hogy mi kinek, s mire lenne jó. Sokan betérnek hozzám egy-egy szögért, szerszámért, alkalmasint tanácsért is, ha arra szorulnak. Ha jeges az út, a hölgyeket sokszor megóvták az eleséstől, bokatöréstől a cipőre ráhúzott ócska harisnyák. Ilyenkor megkocogtatják az ablakomat, és én már tudom is, mire van szükségük. Szinte nem múlik el nap kuncsaft nélkül. Viszik azt, amire szükségük van, hálából hozzák azt, ami már otthon nekik felesleges. Pénzt nem fogadok el senkitől, de ha egy jó szóval fizet, én azért vagyok a leghálásabb. A legnagyobb öröm, ha másoknak segítségére lehetek valamiben, vagy ha valaki kincsre talál az én szegényes birodalmamban. Ilyenkor annyit mondok: Aztán használja egészségben! Nálam úgyis csak a helyet foglalta.”

Édesanya az asztalra helyezte a két kis ételes dobozt. A férfi a hálálkodás után félénken így folytatta: „Ma én is sütöttem. Megengedi-e, nagyságos asszonyom, hogy megkínáljam a gyerekeket egy kis kukoricamáléval?” Csillogó szemünket látva, meg se várta a választ, már csomagolta is a számunkra ismeretlen, ígéretes illatot árasztó süteményt. Bátyó lelkesen megköszönte, és így búcsúzott el az idős embertől. „Jó volt nálad, Czumpf bácsi, ebben a kincsek birodalmában. Máskor is eljöhetünk?” „Mindig szeretettel várlak benneteket, de megkérlek, hogy ne túlozz! Ebben a szegényes kis lakásban nincsenek kincsek. Itt csupán egyetlen kincs van, amit még meg se mutathattam nektek. Ha majd Isten is úgy akarja, legközelebb megmutatom az én kincsemet.”

Amikor a következő vasárnapi ebéd után édesanya csomagolni kezdte a maradékot, mindketten azonnal öltözni kezdtünk jelezvén, hogy mi kérés nélkül is szívesen elkísérjük a „kincsek birodalmába”. Alig vártuk, hogy szaván fogjuk Czumpf bácsit, és végre megláthassuk ennek a titokzatos embernek egyetlen, féltve őrzött kincsét…

Az volt az érzésem, hogy már várt minket, mert az asztal virágos terítővel volt letakarva. Bodza szörppel kínált. „Két napja itt járt a két hajléktalan barátom, és egy nagy zsák bodza virággal ajándékoztak meg. Nekik köszönhetjük ezt a finom nedűt. Azt mondták, hogy nem út mellől szedték, hanem olyan helyről, ahol nincs forgalom, és tiszta a levegő.” Ekkor hátra ment, és előhozott egy nagy, nehéz könyvet. Olyan óvatosan helyezte az asztalra, úgy tárta elénk, mintha újszülöttet tartott volna a kezében. „Ez a könyv volt az én drága édesanyám, özvegy Czumpf Alfrédné, született Kamarás Kamilla Szent Bibliája. Amióta ő hazaköltözött az Úrhoz, én olvasom. A borító mögötti kemény lapra ragasztva őrzöm az egyik imádságát. Ha megengeditek felolvasom nektek: Uram! Légy segítségül, hogy tudjak Lelked által olyan közelségbe kerülni Hozzád, hogy megértsem, amit nekem mondani akarsz, amit tőlem kívánsz és vársz. Hadd mehessen minden csak a Te irányításod és akaratod szerint életemben. Add Jézusom, hogy a hitnek harcát én is mindvégig meg tudjam harcolni, hogy világíthasson életemben a Te életed. Ne magamat, hanem csak Téged akarjalak megmutatni a körülöttem élőknek, akiket rám bíztál szolgálatra. Csak Rád bízva mindent, csak a Te erőddel, Szentlelked teljes irányításával élhessek. Ámen.*

Édesanyám gyakran mondta,” – folytatta Czumpf úr, – „hogy ebben a könyvben mindent megtalálok, amire szükségem lesz az életben. Sőt, még annál többet is! Ma már tudom, hogy igazat mondott. Nektek is azt ajánlom, hogy naponta olvassatok belőle! Eleinte talán nem mindent fogtok megérteni belőle, de minél gyakrabban olvassátok, Isten annál többször, annál jobban nyitja meg előttünk az Ige ajtaját. Ami ebben a könyvben olvasható, az olyan, mint a harcosnak a pajzs. Életet ment. Megvéd, megóv a Kisértő támadásaival szemben. Ugyanakkor a karjainkat szabadon hagyja a jócselekedetekre. Érdemes kipróbálni! S ez még nem minden, amit erről a könyvről mondani tudnék. Ha sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, akkor legközelebb szívesen folytatom.”

Este az ágyban bátyó azon morfondírozott, hogy vajon mit jelenthet az a szó, hogy „funkció” no meg, hogy eddig még azt a szót se hallotta bodza szörpre mondani, hogy nedű? Végül fogadalmat tett, hogy ezentúl akármilyen mérges is lesz rám, soha többé nem fogja hozzám vágni a Bibliáját, mert ma délután Czumpf bácsi meggyőzte arról, hogy ez nem csupán egy könyv – bár apa szerint azzal is barbárság dobálózni –, de ez a világ legértékesebb könyve. Isten szava az emberhez. Szent Biblia.

Móray Inke

*Ez az imádság úgy maradt meg máig, hogy Czumpf úr végakaratában Szent Bibliáját Édesanyánkra hagyományozta. Amióta Ő is hazatért, én őrzöm.