„A nap ne menjen le a ti haragotokkal!” (Ef 4:26b)

Állítom, hogy a legpraktikusabb találmány a befőttesüveget légmentesen lezáró csavaros fémtető, ami távol tartja a betolakodó kártevőket. Amíg ez még nem állt rendelkezésünkre, addig a szorgalmas háziasszonyok celofánnal fedték be a sokat ígérő kompótokat, lekvárokat, savanyúságokat. A légmentesítést az üvegek nyakára szorított befőttes gumik biztosították. A kamrában vonzó látványt nyújtott a sok színes üveg, ráadásul a celofán „tetőablaknak” köszönhetően jól lehetett látni, ha romlásnak indult valamelyik befőtt. Gyermekek számára izgalmas hely a szorgalmas háziasszony éléskamrája. A magasban lógó oldalszalonnák és kolbászok mennyei illata szinte megkoronázza a téli hónapokra eltett üveges finomságok látványát. Egy feledhetetlen gyermekkori emlék miatt a mi kamránk mégsem nyerte el a tetszésemet. Sőt!

Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy aki büntetést érdemelt, azt ide zárta be házvezetőnőnk, Zsófi néni, aki olykor édesapánknál is szigorúbb nevelési elveket vallott. Különösen akkor, amikor szüleink nem voltak otthon. A kamrában hideg és sötét volt. A villanykapcsoló az ajtón kívül, így Zsófi néni arról is gondoskodhatott, hogy a bűnöst a sötéttel is büntesse. A magasban, a keskeny kicsiny bukó ablakon át, alig jött be természetes fény, mert a hosszú nyakú paradicsomos üvegek útját állták a fénynek. Levente bátyám nem félt a sötétben. Ő a büntetés alatt azzal múlatta az időt, hogy nesztelenül kinyitotta a kamrában tárolt létrát, és a tetején kényelmesen helyet foglalt. Így közvetlen közelről megtapogatva számolgatta, hogy még hány üveg van kedvenc barackkompótjából. Így telt el a büntetőkamrában töltött idő, amíg egy napon fény derült arra a gaztettre, amivel a család minden tagja Leventét gyanúsította. Az egyik felső polcon, az üvegek celofánján kis kerek, fúrt lyukak éktelenkedtek, és a kompót leve erősen megcsappant. Mindenki azon igyekezett, hogy megfejtse a rejtélyt. Én is beálltam a találgatók sorába, és szokásomhoz híven meggondolatlanul hangot is adtam annak, amit gondoltam: „Szerintem,” – kiáltottam fel – „ez csak bátyó lehetett! Biztosan a büntetésben szívószál segítségével a kompót levével vigasztalódott. Csak ő lehetett!” Soha nem láttam olyan mérgesnek bátyót, mint akkor. Lángolt az arca és ordítozott: „Nem én voltam, nem én voltam! Te kis hazug szipirtyó, ezt még nagyon megbánod! Ha lenne egy puskám, biztos, hogy lepuffantanálak!”

Sokáig izzott a harag tüze a szívében. Pedig már – amikor kettesben maradtunk – bocsánatot is kértem tőle. Mégis hajthatatlan haragosom maradt. „Te kis kígyó! Miattad büntettek meg igazságtalanul. Ezt sohasem bocsátom meg neked! Soha!”

Majdnem belebetegedtem ebbe a napokig tartó hidegháborúba. Már keresztanyától kapott díszes könyvjelzőmet is felajánlottam neki, de ez a békülési kísérletem se járt eredménnyel. Elalvás előtt minden este sírva imádkoztam, és arra kértem az Urat, hogy bocsásson meg Ő is és bátyó is nekem. Ettől kezdve viszont Leventét nem büntették kamrába zárással. „Túlzottan kockázatos lenne.” – vélekedett Zsófi néni. „Amint arra a közmondás is figyelmeztet, nem tanácsos kecskére bízni a káposztát.” Egy-egy ilyen megjegyzés még csak olaj volt a tűzre, mert azt támasztotta alá, hogy mindenki helyt adott a rágalomnak, ami tőlem származott.

Bezzeg én annál többször továbbra is vendége voltam a sötét, hideg kamrának. Egy ilyen alkalommal bátyótól tanult ötlettől vezérelve, a létra tetején múlattam az időt, amikor váratlanul celofánpapír-csörgésre lettem figyelmes. A sarokban, az egyik üveg tetején szürke kis gombóc izgett-mozgott, és két rózsaszín lábacska rugdalózott. A kisegér hegyes, keskeny fejét mélyen az üvegbe fúrva szürcsölte az édes kompótlevet, miközben első lábacskáival reménytelenül próbálkozott megkapaszkodni a csúszós üvegfelületen. A következő pillanatban már a földön voltam, két ököllel vertem az ajtót és olyan hangerővel kiabáltam, mintha égett volna a ház. „Nem ő volt, nem ő volt, Levente ártatlan! Halljátok? Ártatlan. Az egér a bűnös, saját szememmel láttam, fejjel lefelé jóízűen szürcsölt az üvegből.”

Nagy derültség lett a vádlóból védővé avanzsált beszédem hallatán. Még bátyó is kacagott azon, hogy ilyen viccesen derült fény az igazságra. Csak Zsófi néni volt szomorú. „Ennyi munka hiába” – hajtogatta.

„Most már elhiszitek, hogy nem én voltam?” – nézett körül diadalittasan Levente bátyám. Mindannyian együtt érzőn bólogattunk. „No, jöjj ide, húgocskám! Borítsunk fátylat arra a csúnya vádaskodásra. Mától megbocsátok neked! Felejtsük el az egészet, kivéve azt az aranyos kisegeret, akiről azt is megtudhattuk, hogy nemcsak a sajtot szereti.” Azzal a békeszerződés hitelesítésére amolyan férfiasan nagyot csapott a tenyerembe.

Hát, így ért véget otthonunkban ez a testvérháború. Tanulságát a Szentírásból így olvashatjuk: „Ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (Kol 3:13b)

Szalóczyné Móray Inke