Tudomásul kell vennünk, hogy az élethez a halál is hozzátartozik, és egy házaspár életében legritkább esetben fordul elő, hogy ez egy időpontban következik be, így általában az egyik egyedül marad. Most én kerültem ebbe a helyzetbe. Azért szántam rá magam az írásra, mert hátha segítek vele annak, aki majd legközelebb kerül ilyen körülmények közé.
Először is mikor hazaérve Palikámat a földön találtam, megpróbáltam újraéleszteni, de éreztem, ő már nem valószínű, hogy visszajön. Valami megmagyarázhatatlan módon nem a kétségbeesés, hanem a végtelen hála és öröm töltötte el a szívemet, hogy eddig az enyém lehetett, és eddig is szerethettük egymást. Isten eszembe juttatta, hogy két esetben is előfordult olyan baleset az életében, amikor meghalhatott volna. Az egyik egy erős áramütés miatt volt, mikor a fiúk 2, illetve 4 évesek lehettek. Nekem is csak hónapok után mondta el. Az iskolában nagyon nyomatékosan megtanították nekik, hogy „a fekete vezetéket meg ne fogd, mert akkor jó anyád feketébe öltözhet”. Akkor ugyanis olyan szerelő után végezte a javítást, aki ezt nem tudta, vagy nem vette figyelembe, és fölcserélte a színeket. A másik pedig a fiúk építkezésén történt, mikor hat méter magasból esett le. Méghozzá olyan helyre, ami csoda, hogy élve megúszta. Mindkét esetben Isten volt az, aki megőrizte nekünk. Számomra is érthetetlen, hogy bár folyt a szememből a könny, de a szívemben végtelen hála és nyugalom volt.
Viszont láttam az unokáimat, akiket nagyon váratlanul ért a papa halála. Segíteni szerettem volna nekik, de nem tudtam hogyan. Ebben is a jó Isten jött a segítségemre. Szombat este felhívott valaki, akivel Pali nagyon sokat dolgozott együtt. Sokáig beszélgettünk, s a végén megköszönte, hogy rászántam ezt az időt, hiszen a családjával nem tudta ezeket megbeszélni, mert ők nem is ismerték őt. Neki meg sokat segített a gyász feldolgozásában. Hát ezt a beszélgetést megtehetjük a családban is, gondoltam. Másnap, vasárnap reggel körbe telefonáltam mindenkinek, hogy mindenki hozza magával, amit ebédre készített, és ebédeljünk együtt. Ebéd után imádkoztunk, elénekeltük Pali kedves énekét, és hosszan beszélgettünk. Először csak én mondtam el, hogyan ismerkedtünk meg, hogyan kezdtük közös életünket, meg sorban mindent, ahogy jött. Később a gyerekek, az unokák, majd még Attila is bekapcsolódott a beszélgetésbe, mert ő on-line volt velünk. Délután hat óráig tartott ez az együttlét. Úgy érzem, ez a beszélgetés sokat használt nekem is és mindannyiunknak. Attila később azt mondta: „De jó, hogy ez eszedbe jutott, anyu!” Ott távol a családtól egyedül ezzel a teherrel nehezen tudott volna megbirkózni. Pedig ez egyáltalán nem az én érdemem volt. S ezt mindenkinek csak ajánlani tudom ilyen esetben, mert a mi családunkban ez megnyugvást és elfogadást adott. Nekem meg azt a tudatot, hogy nem vagyok egyedül. Van családom, akiket szerethetek, és ők is szeretnek, és van gyülekezetem, akik imádkoznak értünk.
Elmondhatatlanul jó érzés volt, amikor a legkisebb unokám azt mondta: „Mama, papa meghalt; odaadom neked a cicámat, hogy ne kelljen egyedül aludnod.” A legidősebb unokám pedig hozta a klarinétját: ”Mama, megtanítom veled az én kedves énekemet.” Á. Sanyiék meg hoztak nekem egy kisüveg naspolya lekvárt. Meg a sok telefon. És sorolhatnám még sokáig, ami mind azt mutatja, hogy nem maradtam egyedül. S nem utolsó sorban – mert tapasztalom – velem van az én Istenem, aki gondoskodik róla, hogy vigasztalást nyerjek.
Ezeken kívül közvetlen Húsvét után megajándékozott még egy álommal is. Pali megjelent mellettem, átölelt, erősen magához szorított. Meglepődve kérdeztem tőle: „Hát te, hogy kerülsz ide?” „Megengedték, hogy lejöjjek!” – volt a válasz. „És most mi lesz, itt maradsz?” – kérdeztem. Ő megrázta a fejét, és azt mondta: „Nem. Vissza akarok menni, mert ott nekem sokkal jobb.” Erre felébredtem. Ehhez még azt teszem csak hozzá, hogy sem azelőtt, sem azóta nem álmodtam semmit. De akkor egész nap éreztem a szorítását.
Csodálatos a mi Istenünk! Legyen áldott az Ő neve!
K. Pálné, Budaörs