„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27b)
Ha őszintén magamba nézek, be kell, hogy ismerjem, hogy egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a tanítványok meg voltak illetődve, sőt helyesebb, ha azt mondom, hogy teljesen össze voltak zavarodva Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavaitól, hiszen üldözésről, kínvallatásról, halálról és kiközösítésről beszélt nekik Mesterük, mint olyan valamiről, ami azért fog bekövetkezni, mert Jézus követői. Sőt mindezt azzal tetézte, hogy még arra is készítette követőit, hogy mindezt úgy kell elszenvedniük, hogy ő se lesz velük. Ez egy olyan jövendő, melytől nincs az az ember, aki meg ne szeppenne. Nem valami kecsegtető és kívánatos jövőkép. Urunk úgy tűnik nem volt tisztában a jó propaganda szövegek ismérveivel, vagy nem akarta alkalmazni őket, és meggyőződésem, hogy ez az utóbbi az igaz.
Ő ugyanis nem a követők nagy seregét akarta toborozni, mégpedig bármi áron, hanem tanítványokat hívott el a követésére. Olyanokat, akik bár keskeny az az út, melyen Mesterük halad, de a mennybe vezető, s ezért vállalják a Krisztus követést. „A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál” (Mt 10:24; Jn 15:20a) – tanította Urunk, majd így folytatta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani.” (Jn 15:20b)
Azt se rejtette véka alá Mesterünk, hogy ez a saját erőnkből, a saját lelkesedésünkből nem fog sikerülni, ezeket a harcokat csak az Ő isteni erejével leszünk képesek végigharcolni, és ezért küldi el nekünk Lelkét, hogy az segítsen, tanácsoljon, s ha kell, továbbsegítsen minket a keskeny úton. A szőlőtőkéről mondott példázatával is, mely ugyancsak ekkor hangzott el, ezt hangsúlyozta Urunk: kell az állandó utánpótlás a folytatáshoz, hiszen a szőlővesszőnek is csak a tőkén van élete; ha nincs az éltető nedv, nincs esély az életre sem.
A történeten gondolkodva egy néhány évvel ezelőtti nyári élményem jutott az eszembe. Néhány napot lehetőségünk volt Szlovéniában tölteni, s ott többek között megnézni a világ legidősebb, ma is termő szőlőtőkéjét, mely Mariborban található; csodás, smaragdzöld erdők, festői szőlős dombok között és a Dráva folyó ölelésében. A kékbársony szőlőfajta több mint 400 éve növekszik a Dráva folyó partján. A tőke túlélte a török ostromot, a tűzvészeket, a szőlővészt, a világháborúkat, s a város bombázását, és ottlétünkkor is a házfalra felfuttatott hatalmas lugas roskadozott a termés alatt. Ma már komoly biztonsági rendszer őrködik a rekorder szőlőtőke felett, de nekem most nem ezért jutott az eszembe, hanem azért, amiről prédikált.
Vajon mitől ilyen elpusztíthatatlan ez a tőke, fogalmazódott meg bennem a kérdés? Talán azért, mert jó helyre plántálták, közel a Dráva folyóhoz? Ahogy ezen elmélkedtem, eszembe jutott az első zsoltár: „Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint,” – olvassuk –, „nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja...” (Zsolt 1:1-3) A folyóvíz mellé ültetett fa üde képe, melynek gyökérzete elér egészen az élő vízig, s terem. Arról nem szól a zsoltár, – meg az élet sem, – hogy nem lesznek nehézségek, de arról igen, hogy ha van éltető víz, – az Úrral való szüntelen, élő kapcsolat –, akkor túl lehet élni ezeket a megpróbáltatásokat, mint ahogy a híressé vált szőlőtőke is túlélt háborút, tűzvészt, betegségeket, így ma is terem.
Ez a tőke nekem egy kicsit Krisztus gyülekezetéről is beszélt. Ő a tőke, és az évszázadok alatt rengeteg hajtás sarjadt ezen a krisztusi alapon, keresztények sok tíz- és százezres tömege. Voltak gyümölcstelen vesszők, vadhajtások, s ezek eltűntek a történelem süllyesztőjében, de voltak nemes hajtások is, melyek termést hoztak Isten dicsőségére.
Az alatt a hosszú idő alatt az élet viharaiból is kijutott Krisztus hűséges gyermekeinek, kezdve az apostoli időkben támadt üldözésektől, folytatva a római birodalom embertelen keresztényüldözésén át, a reformációt kísérő vallásháborúkon keresztül egészen a kommunizmus borzalmaiig. Ez a folyamat azóta is tart, hiszen a világ számos területén ma is életüket kockáztatják azok, akik Krisztust Úrnak és Megváltónak vallják, de ezzel együtt újabb és újabb vesszők sarjadnak a tőkén és gyümölcsöznek. Néha pont ott, ahol a legnagyobb a nyomás. Sajnos, nálunk itt Európában eléggé elfajzott sok hajtás, és az Úr adná, hogy újra erőre kapjunk és teremjünk, nehogy mi is úgy járjunk, mint amit előre kijelentett Krisztusunk: „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi a gazda,... és tűzre veti.” (Jn 15:2,6)
Kár lenne így járnunk, hiszen ma még szól az Ige, s Urunk végzi a maga tisztogató munkáját. Persze ez csak akkor válik valóságossá az életünkben, ha mi magunk is akarjuk és engedjük ezt. Bárcsak így lenne!
Kulcsár Anikó