Nem vagyok nyelvész, de azt hiszem, hogy a nyelvek már önmagukban is hordoznak valamiféle őseredeti bölcsességet. Témánk szempontjából például, ami héberül pil-pul, az angolul visi-vasi, magyarul mis-más, (a németek ugyanígy mondják), és talán a latin misceora-ra vezethető vissza, ami azt jelenti: összezavarni, elegyíteni, bonyolítani, elkenni. Akkor mondják, amikor valaki ködösít vagy csak döntésképtelen, tehát csak mismásol. Nem akar szembenézni, nem akar állást foglalni. Hogy sokféle nyelvben előfordul azonos jelentéssel, az azt mutatja, hogy régtől fogva szívósan tartja magát.

Természetes ez a hezitálás kicsiknél, ha rossz fát tettek a tűzre, és számon kérik őket. De a friss megtérők esetében is. Belekóstoltak a világias szórakozásokba, - vagy egyenesen onnan jönnek, - s ez tetszett nekik, de valamiért elbizonytalanodtak. Megérintette őket egyfajta jó, amiről alig tudnak számot adni maguknak, hogy mi az, csak vágyni kezdenek rá. Kezdik megismerni az isteni világ békességes ízét, de még nem döntöttek. Megfigyeltem, hogy amikor valakit megérintett a kegyelem Lelke, de visszaesik a régi bűnébe, nagyon hamar és alapos megfontolás után határozottan dönt. Valamikor így is neveztük a megtérést, hogy ha valaki az Úr Jézus mellett döntött. A döntés után persze meg is kell maradni.

Másról van szó, amikor egy hívő az egyenességében roppan meg, és nem akar ezen változtatni. Úgy véli, hogy nincs mit szemére vetni, mert más is félrelép, egyébként meg mindnyájan bűnösök vagyunk (Róm 3:10-16). Ez igaz, de nem hivatkozási alap, hanem bűnbánatra hívó szó. Az a kérdés, hogy megyünk-e a kegyelem királyi székéhez, hogy megtisztuljunk a bűnünktől, és újra megigazítson a Krisztus Lelke (1Jn 1:7)? Vagy elkezdünk mismásolni? Amikor ezt egy öreg amerikai professzorom magyarázta, azt mondta, hogy a visi-vasi keresztények azok, akiket nem szabad komolyan venni. Nem is lehet, mert sose tudjuk, hogy amit mond, az igaz-e? Számítani se lehet rájuk, mert ígéreteiket nem szokták megtartani. Van kéznél mindig egy jó kifogás. A gerincük meg olyan puha, hogy sose lehet tudni, merre fordulnak majd, ha kínálkozik valamilyen csábító előny, vagy ellenkezőleg: valami mellett ki kellene állni áldozatok árán is.

Hamvas Béla írja, hogy a belső ember tisztaságához csak egy kis kosz kell, az igazságához csak egy kicsi hazugság. Nem sok, csak amennyit még el lehet viselni. Legalább saját magunkkal elhitetni. De ekkor valami mégis megváltozik. Nem nagyon, csak kicsit. Ettől kezdve viszont nem szereti az egyenes kérdésre az egyenes választ. Hamvas Béla ezt kora ideológusairól és politikusairól írta. Ha viszont hívőkről van szó, akkor szomorúbb. Mert előfordul, hogy csupán némi túlzásról van szó, mint Péternél a kegyes pozíciója érdekében: „Ha mindenki meg is botránkozik, én akkor sem!” (Mk 14:29) Ami után nála csak a botrányos tagadása teremtett tiszta helyzetet. Vajon az üdvösségünk megér-e egy ilyen a botrányt?

Van ennek a mismásolásnak még néhány változata: sumákol, ötöl-hatol, ez csak egy sus-mus, egy tili-toli, van benne egy csavar, igaz is meg nem is..., - csak szembe ne kelljen nézni a valósággal! Miért olyan kedves ez a pil-pul? Ez a visi-vasi kegyesség? Mert kényelmes. Mert meg lehet szokni. Mert „mindenki így csinálja”. Tényleg? És meddig? Valamikor valahol a gyülekezet ifjúságának egy része a konyakozás után (ekkoriban ez volt a legerősebb ital) jött az ifjúsági órára. Nem is az ital volt a fő probléma, hanem a gyülekezet kitárgyalása konyakozás közben. Egy korty szentségtelen hatás után egy korty szent hatás az ifjúsági órán. Aztán amikor sor került volna a számonkérésre, ide-oda mutogattak vagy a vállukat vonogatták. Akik ezt rendben lévőnek gondolták, azok közül egy sem maradt meg Krisztus mellett. De ha megmaradtak volna, akkor meg Krisztus fordult volna el tőlük (Jel 3:14-22).

Egy volt alkoholistától kérdezték: iszogatsz még? – Hát..., és mondott valamit. Egy volt szoknyavadásztól: udvarolgatsz még? Nem nézett a kérdező szemébe. Sürgősen témát váltott. Aki a más pénzével úgy bánt, ahogy, annak a válaszából meg nem lehet kihámozni semmit. Apám megtérése előtt csupán nagy ivó volt. Megtérése után egyszer régi cimborái heccből berúgatták. Nehéz fizikai munkája ellenére negyven napon át böjtölt úgy, hogy csak egyszer evett. Csőszerelő volt. Télen a fagy, nyáron a nap kínozta fönt a vegyi gyár épülő vastornyán, vagy lent az árokban. De megszabadult!

A Szentírás nem igazolja a bűn egyetemlegességével ezt a mismásolást. Illés próféta élére állította a kérdést: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baál, akkor őt kövessétek!...” (1Kir 18:21b). Az Úr Jézus szerint vagy legyünk jó fák, és teremjünk jó gyümölcsöt, vagy legyünk gonoszak, és teremjünk gonoszt! (Mt 12:33-37). De ez a vagy-vagy kérdés olyan régi, mint Izráel népének bukdácsoló története (5Móz 30:15-20).

Nemrég meglátogatott az unokám, és azt mondta, hogy ő szeret az öregekkel lenni. Főleg azokkal, akik most is olyan egyszerűek, mint korábban voltak. Megnyugtató a társaságuk. Jól érzi magát velük. Amikor a Biblia tökéletességről beszél, nem csupán az őszinteséget kell értenünk alatta? Mert az a hosszú élet tapasztalata, hogy ha elestünk, akkor fel kellett állnunk. Ha tévedtünk, rá kellett jönnünk, és vissza kellett találnunk a helyes útra. Ha bűnt követtünk el, előbb-utóbb ráébredtünk hogy nem érdemes mismásolni, hanem oda kell mennünk a kegyelem királyi székéhez, ahol megtisztulhatunk (Zsid 4:16). Mivel sokszor megjártuk mi is a mismásolással, rájöttünk, hogy nem érdemes. Jobb, ha nevén nevezzük a dolgainkat. A jót is meg a rosszat is. Mert csak így tisztulhat meg a lelkiismeretünk. Csak ha őszinték vagyunk, akkor látunk tisztán. És akkor ennek a tisztánlátásnak a békessége többé nem lehet alku tárgya.

Ha van miért megöregedni, ezért a tapasztalatért megéri. Nincs pil-pul meg visi-vasi. Ha valami igaz, akkor az igaz ma is meg holnap is. Ami pedig nem, az holnap se lesz az. Az igen az igen, a nem az pedig nem, mert minden más a gonosztól van (Mt 5:37). A kettő között pedig nincs szürke zóna. Ami négy, az nem három és fél, vagy négy meg egy kicsi, hanem pontosan négy. Ha jön a Gazdánk, – és nem csak majd a végelszámoláskor, hanem bármikor, – ő azt nézi, hogy mi a valóság. Irgalmasan, de igazságosan nézi. Ez pedig felettébb megnyugtató annak, aki úgy akar látni, mint ő. Mert az objektív mérce nem a mi szemünk, hanem az kívülről, illetve felülről való. Az sem elvetendő, ha valaki más szemével kezdjük látni magunkat. De az igazi világosságot az a Valaki teremti meg a fejünkben meg a szívünkben, aki eljött a világba, hogy megvilágosítson minden embert és minden helyzetet. De Ő nem ember, hanem Emberfia (Jn 3:14-31). Ő az Atya Isten a János 3:16-ban megírt szeretetével jött. Ezért ha valakinek azt mondják, hogy „miért kell neked mindig olyan konokul tisztességesnek lenned? Nem vetted észre, hogy nem éri meg?” Akkor ő így válaszolhat: „mert így szeretem”. Aztán ha az élet őt igazolja, meg sem lepődik.

Csak nekünk be kell fejezni a mismásolást, mert Jézus ezt nem valami csekélységnek látja, hanem sötétség szeretetének és az igazság gyűlöletének (Jn 3:20). Isten nem szeszélyből mond igent vagy nemet az Ő törvényében, vagy ha így jobban tetszik: az evangéliumában, hanem már a teremtésben megalkotta azt a Rendet, amihez Ő mindig tartotta, ma is tartja, és holnap is tartani fogja magát. Méghozzá semmi másért, hanem csak a mi érdekünkben. Nála nincs kicsit igaz, kicsit hamis. Kicsit férfi, kicsit nő. Kicsit isteni, kicsit ördögi.

Amikor az Úr Jézus eljön, és vele a szent angyalok meg a végelszámolás, ki-ki megkapja azt, amit életének végösszegeként megérdemel. Nem lesz susmus. „Gyertek, Atyámnak áldottai, hogy örököljétek az országot, ami számotokra készült a világ alapjainak felvetése előtt”. - Illetve „távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, ami nem is nektek, hanem az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25:31-46). De nem akkor kell észhez térnünk, hanem minél előbb!

Hegyi András