„Ki olyan az istenek között, mint te vagy, Uram? Ki olyan felséges, mint te vagy szentségedben? Dicső tetteidben félelmetes, csodákat cselekvő. Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted szent legelődre. Népek hallják, s megremegnek… Beviszed és elülteted őket tulajdon hegyeden, melyet lakhelyül készítettél, Uram, a szent helyen, mit kezed tett szilárddá. Az Úr uralkodik örökkön-örökké!” (2Móz 15:11-13, 17-18)

Nem lenne Isten tetteihez és azokhoz az emberekhez méltó, akiket megszabadított, ha szabadító tettei válasz nélkül maradnának. Ha nem váltana ki belőlünk visszhangot. Az első és hatalmas kitörő örömből fakadó himnusz a Vörös-tengernél született, amihez Mózes és Mirjám prófétanő emléke kötődött. Mirjám Izráel leányaival együtt táncra perdült, amikor átmentek száraz lábbal a tengeren, és az utánuk nyomuló egyiptomiakra rászabadult a medrébe visszatérő tenger áradata.

Az Úr csodáiról való megemlékezések Istennek egy meghatározott időpontban véghezvitt tettéről számolnak be. Ezek igen lényeges részét képezik Izráel hitének. Mert annak dialógus jelleget kölcsönöznek. A Bibliában nem különül el az Úr cselekedeteiről szóló beszámoló és az, ahogyan ezt Izráel felismerte és elismerte. Ezek az Istenhez intézet szavak azután minden átmenet nélkül változhatnak át Isten szavává.

Az Istent magasztaló énekekben olyan emberek állnak előttünk, akiknek egész léte – mindaz a jó és rossz, ami velük történt – mindenestől fogva Isten színe előtt állt. Ami itt Isten és ember között lejátszódik, az mindig elemi erejű. Átfogja az ember egész valóját. Istennek az egész világot kézben tartó és formáló tetteit. Az egész történelmet, de a teremtés egész rendjét is meghatározzák. A világ minden porcikája megtalálja helyét az Isten rendjében.

Istennek célja van a népekkel, s e célt meg is valósítja. A népek nagy családjában különös helyet foglalt el az a nép, amelyet teljes szuverenitással választott ki magának, Izráel népe. Amely tudatában volt annak, hogy ebben a megtisztelő helyzetben semmi érdeme nincs és nem is volt soha.

Ezért a régi imádkozó Isten színe előtt teljes nyíltsággal tárta föl életének minden területét. Izráel imakönyvében, a Zsoltárok könyvében a pusztulás panaszai váltakoznak a pusztulástól megszabadult embernek az Isten magasztalásával. A bizalom szava mögött meg ott lapul a megoldatlanságok miatt érzett kétségbeesés. A hála és a könyörgés mesterkéltség nélkül egy imában egyesül.

Az emberi életnek nincs olyan területe, amely elő ne kerülne az ószövetségi imádkozó ajkán. Szegénység, elnyomottság, kétségbeesés, fenyegetettség, nyomasztó bűnök mint az élet árnyoldalai. A másik oldalon: a meghallgatott imák következtében az imádkozó felszabadult öröme, megújuló életkedve, Istentől jövő megtiszteltetése, az Úrtól kapott gazdagság és bőség. Ez is, az is egyaránt imádságra késztet. Nem hiába szokták a Zsoltárok könyvét a lélek anatómiai atlaszának nevezni. A félelem, a kétségbeesés, a harag, a megbántottság ugyanolyan természetes emberi érzések, mint a hála, az öröm, a gondok szorításából való meglepetésszerű felszabadulás.

Az Isten felé megszólaló embertől távol állt még ekkor a kegyes elhallgatás, vagy ami ennél rosszabb: a kegyes dicsekvés. De a kitárulkozás hiánya, az érzések és gondolatok elfojtása, a „jólneveltségből” táplálkozó közöny is. Az a lágymeleg hitetlenség, amely imájára nem is vár feleletet. Az imádkozó még a halál ellenében is rendíthetetlenül kitartott Istenbe vetett hite mellett. Nem hátrált vissza attól, hogy az emberileg lehetséges legvégső határig elmenjen, ha önmaga vagy szerettei számára Isten beavatkozásáért kellett esedeznie.

Az ószövetségi imádságok ezért elemi erejűek, aktuálisak és frissek. Olvasva a Zsoltárok könyvét, sírhatunk, ha a zsoltáros sír, örvendhetünk, ha a zsoltáros örvendezik. Őszinte szívvel átérezhetjük, amit ő érzett, és vele együtt elmondhatjuk a magunk örömét vagy bánatát. Az imádkozásba ugyanis bele lehet fáradni, erre az Úr Jézus figyelmeztetett (Lk 18:1). Az Isten magasztalása rutinná silányulhat, amelyet nem frissít fel pusztán egy zenei stílusváltás. Imádkozáshoz egyszer időnk nincs, máskor kedvünk sincs hozzá. Ezen olykor Isten segít, mikor beleenged egy próbába, amely felráz, és újra átéljük szabadítását is. De Spurgeon (ejtsd: szpördzsön) szerint az imádságban való megfáradáson semmi nem segít annyira, mint maga az imádkozás. „Ha hideg a szíved, imádkozd azt melegre”, és akkor megszületik a hála is benned.

Hegyi András