Télen, egy esti istentisztelet után, a frissen leesett hóban önfeledten játszottak, futkároztak a gyülekezet gyermekei az udvaron. Éppen söpörtem a havat a járdáról, amikor lélekszakadva, üvöltve jön több gyermek: „Valaki beleesett az aknába! Valaki beleesett az aknába!”
Hirtelen nem is tudtam, hogy miről van szó. Nem ismertem jól azt a helyet, és fel sem tűnt az egyik fal mellett álló, a pincéhez és gépészethez külső bejáróként szolgáló, több méter mély akna, mely szürkén, csendesen tátotta száját a külvilágra. A nyílását egy vaslap fedte, amely valahogy elvándorolt rendeltetési helyéről, és a sötétség, valamint a frissen leesett hó elrejtette a halálos csapdát.
Egy férfitestvéremmel értünk oda először a helyszínre. A kislány az akna falán levő beépített létrafokokban kapaszkodott, közel az aljához. Mivel nem lehetett pontosan látni, hogy mi a helyzet az aknában, ezért a mentés előtt megpróbáltam a telefonomból fényt csiholni. De testvérem a kezembe nyomta a földön heverő slagot, míg egy másik részét megfogva az aknába vetette magát.
A következő gondolatok néhány ezredmásodperc alatt játszódtak le a fejemben, de úgy tűnt, mintha ennél sokkal-sokkal több idő telt volna el. Egy nedves, fagyos, fogás nélküli műanyagot tartottam a kezemben. Mi történik, hogyha kicsúszik a slag az amúgy is fagyos ujjaim közül? Mi lesz, ha nem bírom őt megtartani? Komoly aggodalom fogott el, és féltem, hogy rosszabbra is fordulhat a helyzet.
Ekkor egy állítás jelent meg bennem. Azért fogalmazok így, mert nem én alkottam meg ezt a kijelentést, nem is egy belső hang mondta ki. Nem szeretném túldramatizálni, de nem tudom máshogyan leírni: a semmiből előtörve, rendíthetetlen, ősi fundamentumként, abszolút igazságként jelent meg bennem a megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan tény: „Nem a te kezedbe adta!”
Tudom, hogy ez mennyire túlzónak hathat, de ezt éltem át. Olyan örök igazság, amivel kapcsolatban az embernek meg sem fordul a fejében, hogy bármilyen módon ellenkezzen vele. Onnantól kezdve a fizikai törvények miatti aggodalmam szertefoszlott, hiszen ezen törvényeket megalkotó személyesen volt jelen, és úgy látta jónak, hogy azon az estén mindenki a saját ágyában aludjon.
A fiatalember kisegítette a kislányt, aki – bármennyire is hihetetlen – csodával határos módon néhány zúzódással és horzsolással megúszta a több méteres zuhanást. De az igazi döbbenet azután ért, hogy kimásztak az aknából, és levilágítva láttam, hogy mennyi, különböző célokat szolgáló, falból és padlóból kiálló vas várt áldozatára a sötét mélységben.
Megrendítő volt a ráeszmélés, hogy a minket a mindennapokban hordozó isteni kéz abban a néhány másodpercben fizikailag megtapasztalhatóvá vált. Számomra fontos és tanulságos istenélmény volt, mert újból megerősítést kaptam, hogy Krisztussal járva elmondhatom magamra nézve, hogy „...nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket.” (Zsolt 44:4)
Nemeshegyi Zoltán