A zempléni hegysor lábainál születtem egy kicsi kis faluban. A háborús események a mi kis falunk embereit mind leszegényítette. Az átvonuló csapatok – négy csapat is átvonult a településünkön – vittek mindent, amit a kezük ügyébe vehettek. Kiürültek a spájzok, kamrák, istállók, tyúkólak. Így érkeztünk el a karácsonyhoz. Az emberek csak arra gondoltak, hogy miből ünnepel majd a nép karácsonyi ünnepet.
De milyen találékony az egyszerű ember! Mikor meghallották, hogy közeledik az első csapat, sok-sok ennivalót rejtekhelyre vittek. Ástak gödröket, ott is rejtettek el élelmet. Szalmakazal alatt is rejtettek el élelmet. És amikor már egész közel volt a karácsony, ezek a rejtekhelyek látták el élelemmel a családokat. Nem azon siránkoztak, ami nincs, hanem annak örültek, ami van, ami megmaradt.
Mindenkinek lett még karácsonyfája is. Tudniillik a folyópartjára lementek az emberek, és ágakat, veszőket próbáltak levágni fáról, bokorról, és azt kötözték össze, és készítettek belőle karácsonyfa alakú valami kis építményt. Sokaknak volt zöld krepp papírja, azzal becsavarták a karácsonyfának az ágait. Hát így készült a karácsonyfa.
Igen, de hát valami díszítés is kellene rá. Nem lehetett kapni szaloncukrot, hiszen az üzleteket is kiürítették az átvonuló seregek. Ezért cukorrépából készítettek úgynevezett melaszt. Ez egy szirupszerű valami volt, leginkább karamellre hasonlított. A technikáját már nem tudom, mert még nagyon gyerek voltam, de amikor megfőzték, egy sima lapra öntötték, és azon igyekeztek, hogy nagyjából szaloncukor vastagságú legyen. Majd egész éjszakára kitették hidegre, hogy keményedjen meg. Ez alatt az idő alatt elkészítették a csomagolóanyagot, az pedig krepp papírból volt.
Másnap reggel, amikor megszilárdult ez a szirup, megpróbálták meleg vízbe mártott késsel olyan darabokra szabdalni, mint egy-egy szaloncukor. És aztán becsomagolták. És akinek volt ezüstpapírja – akkor úgy hívták, most mi alufóliának hívjuk –, még abból is készítettek olyan kis csomagolóanyagot. Végül egészen úgy nézett ki, mint egy igazi szaloncukor. Nem kötözték a fára, hanem cérnára fűzték. És kinek milyen magas volt a kis karácsonyfája, négy irányból átvetették ezt a szaloncukor-sort a fán, és négy oldalt sorakozott lefele a cukor. Gyönyörűen nézett ki.
Aztán folytatódott tovább a díszítés. Először is majd minden családban volt dió, s azt is alufóliába csomagolták, és felkötözték a fára. A nagybátyámnak hatalmas kertje volt, nem tudom hány száz fa volt benne, és volt egy almafája, amelyiknek akkora almái termettek, mint egy dió. Tűzpiros volt. Ha rágondolok, szinte még mindig érzem az illatát. Abból is kötöztek fel a fára.
Majd a házilag sütött tésztából különféle idomokat csináltak, különféle állatokat, vagy csillagokat, amit felkötöztek a fára. Ezzel még mindig nem értünk a dekoráció végére. A leleményességről tett az is tanúságot, hogy fehér gyapjúból hópelyheket készítettek a lányok, és felrakták a fára.
Csodáson nézett ki, mikor minden így elkészült. Nagy volt az öröm. Én az ötödik voltam a családban, akkor még a legkisebb. Hát én voltam az, aki legjobban ujjongtam és tapsoltam, és örültem, hogy kész a karácsonyfánk.
Amikor elkészült a fa, az egész család elcsendesedett. Aztán, amikor eljött a karácsony este, hangos lett az egész falu. Előbb a gyerekek kezdték az úgynevezett kántálást. Felhangzott az ének, a „Csendes éjˮ meg a „Mennyből az angyalˮ, és sok más ének. Majd tíz óra tájban kezdték a felnőttebb fiatalok, és éjfél után pedig a felnőttek. Hat-nyolc-tíz ember összeállt, és énekeltek boldogan.
Amikor erre gondolok, akkor ezek az emberek megjelennek a lelki szemeim előtt. Ezeket úgy nevezem magamban: szegény boldogok. Különösen, ha összehasonlítom azzal, hogy miben élünk ma. Be kell vallanom, hogy engem nagyon zavar ez a rohanás, ami most van. Az a hajszolása az életnek, ami most van. Úgy látom, hogy az emberiség nemcsak önmagával, nemcsak a környezetével, hanem már semmivel sincs megelégedve. Akármerre nézek, mindenütt rohanó, kapkodó, zúgolódó emberek. Úgy nevezem őket: a gazdag boldogtalanok.
Jó lenne ezt a karácsonyt úgy várni, ahogy Pál apostol az ő szeretett fiának, Timóteusnak mondta: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.ˮ (1Tim 6:6)
Szeretném befejezni gondolataimat „Ady Endre: Karácsonyˮ című versének az utolsó versszakának néhány sorával:
„Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...ˮ
id. Kulcsár Tibor