Minden év januárjában megemlékezünk a Don-kanyari áldozatokról. Az én apám is onnét jött vissza, élete végéig fagyott, műtött lábát ápolva élt, de dolgozott.
Hozzánk Csabdira 1944 szenteste délután érkezett a háború, ekkor voltam éppen 7 éves és elsős, melyből 5 hónap volt talán iskola, ami időt kétfelé osztott a három hónapos front és menekülés. Nem tudom, hogyan és mikor tudott megtanítani írni, olvasni a tanító néni, mikor köveken ülve, romok között palatáblával mentem az iskolába, és júliusi dátummal van az értesítőmben, hogy kitűnő-kitűnő. A palatáblát le kellett törölni, ha mást kellett ráírni. Így a fejemben, szívemben raktározódott minden.
Mindig éjjel voltak a harcok, otthon voltunk. Minden reggel másféle katona kereste, ahol voltunk, az ellenséget. Ezek az események nagyon érintettek. Egyedül voltam végig gyerek a családdal, mire egy este el kellett hagynunk a biztonságosnak vélt pincét, és romos, régi pincébe tudtunk csak menni a szomszédba. Olyan gyűlöletet soha nem tapasztaltam magamban, mikor vonultunk ki a katonák között, de nem tudtuk, hogy hová? Ők foglalták el a helyünket 11-en. Éjjel ránk is esett bomba, de nem lett bajunk a romban. A pincénkre is esett, amit korábban el kellett hagynunk, s az teljesen összeomlott. Reggel ott álltam egyedül, s néztem, mi történt? Benne lehettek a katonák? Ha nem zavarnak ki, miránk szakadt volna! Azt mondtam magamnak: „ezt Isten cselekedte!” Ez volt az első találkozásom igazán az élő Istennel.
A második az volt, hogy mikor még otthon voltunk a szomszédoknál, hárman feküdtünk a pincében a répa tetején. Egy este az egyik katona elől elszöktünk a falu felső részére Nagypapámékhoz. Végig hason kúsztunk szüleimmel. Akkor éjjel belövést kapott a pince. A három gyerek közül én voltam addig mindig középen. Ekkor a középen fekvő meghalt, a másik gyerek egy-két napig még élt nagy kínok között. Mikor egy nap ezt megtudtam, megint azt gondoltam: „fájdalmas volt ott hagyni otthonunkat, de megint így mentett meg a haláltól Isten!” Nagypapáméknál pedig volt úgy, hogy kirántotta a légnyomás a kötelet a kezünkből, amivel húztuk a pinceajtót, hogy ki ne nyíljon. Különben közeli családunkból kilencen haltak meg a háború miatt! Engem még szilánk sem ért. Pedig egyszer-egyszer gránátot vittem haza a férfiaknak, aminél ki volt húzva a gyutacs, s nem robbant fel a kezemben.
A háborúból elég volt, de minden Istenhez vitt közelebb. Találtam valahol a sok borzalom között egy Újszövetséget, azt párszor elolvastam, mikor már tudtam olvasni. Sajnos a Jelenések könyve hiányzott. Csak ötödikes koromban tudott édesanyám 8 Ft-ot adni, hogy vehettem másikat.
Hatodikos voltam, mikor kaptam egy egész Bibliát a lelkésztől, mert versenyt hirdetett, ki olvas el több verset a Bibliából. Én folyton a másik két társamra gondoltam, de igyekeztem olvasni, s váratlanul én kaptam az első díjat, egy egész Bibliát. Sírtam örömömben, hogy van nekem is.
Ezek után egy hétig evangélizált Túrmezei Erzsébet nálunk. Minden este szaladtam a templomba, ekkor közel laktunk hozzá. Minden este felolvasta a Jelenések könyve 3:15-22: „Tudom a te dolgaidat… kiköplek az én számból... Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem...” Különösen ezek a versek vágtak belém. De nem tudtam volna otthon maradni. Miért kell neki-e rettenetes verseket minden este végigolvasni? Ő hintette az első magokat általa a szívembe.
Pár éven belül megint jött, akkor a szerecsen komornyikról beszélt, amiben az életem további szakaszát adta tudtomra Isten. Közben folyt bennem Isten munkája, hogy legyen találkozásom bűnös önmagammal is. Nagyon káromkodós voltam lány létemre. Egyik szokásom Isten nevének szidása volt. Egyszer a Tiszteletes úr, úgy értettem, azt mondta hittan órán, hogy ezt nem bocsájtja meg Isten. Édesanyámnak mondtam ezt, ő így felelt: „bizony nagyon káromkodsz, pedig azt sem szabadna mondani: bolond.” Ezután elhatároztam, többet ezt a legcsúnyábbat nem mondom. Három nap után megint mérgemben kimondtam. Mentem a porban a libák után, s egyszer csak az útra vetettem magam, és sírva imádkoztam: „Úr Jézus! Én nem akarlak téged bántani; segíts meg, hogy többet ne szidjalak!” Majd felugrottam. És Ő meghallgatott, soha eszembe sem jutott többé.
Következett a konfirmációs úrvacsora. Én az 1Péter 1:1-19-et kaptam. Egy ideig nem egészen értettem, de ahogy teltek az évek, megértettem, és egyre hálásabb vagyok érte, hogy Jézus Krisztus megváltott öröklött és saját bűneimtől is, és mindenestől az Övé lehetek. Életem minden eseménye közelebb terelt Őhozzá.
Tisztelettel:
P.-né, Lovasberény