Óriási csoda egy sorsfordulás. Azaz: egy gyökeresen megváltozott gondolkodás és cselekvés sor. Akinek nem hunyt ki a lelkiismerete, néha magától is belátja a rosszat keltő beszédét, tetteit, próbál is változtatni rajta. Meddig vajon? Az egy életen át bűnre oly hamar hajló ember aligha tudna a jóra való törekvés, a tudatos, folyamatos jótettek mellett kitartani. És a hívő élet? Van-e olyan hibázni, bűnbe esni nem akaró, nem tudó, mindig az Isten szerinti jót választani képes istenhívő, aki a megtérése után a jó ember mintaképe lehetne? Mi Krisztus-hívek tudjuk, hogy nincs tökéletes ember. Bár az istenhitet komolyan vevők bűnre hajlásukban is készek nem megtenni azt, ami gyűlöletes Isten előtt, és fájdalmat okoz másoknak.
Sorsfordulások igenis vannak! Sokáig azt hittem magamról, hogy a bűn nem az én műfajom, jó ember vagyok. Istennek megannyi próbája, küldöttje kellett, hogy megérintse előbb a szívemet, majd az elmémet is. Isten mindenkit hív, keres! Engedünk-e Neki?
Keserű, fájdalmakkal teli gyermek- és ifjúkor után a házasélet sem lett sétagalopp. A menekülő ember szeretne végre megpihenni, és reményt, örömöt átélni. Úgy érzi, neki jár a sok rossz után egy kis boldogság. Az élet nem jótékonykodik az öröm osztással. Előbb Istent kellett volna megtalálnom, hogy a házasság is ne csak épp elviselhető legyen.
Történt egy óriási ugrás az életünkben: országot váltottunk. Egészségileg akkor voltam a mélyponton, jó két évig. És ez idő alatt kezdett folyamatosan „ostromolni” Isten. Sok-sok pozitív impulzus ért (végre!). Jó pár ölelő szívű, Krisztus-hordozó „idegen” által. A lelki támadások még ütögették a szívem, de egyre inkább figyeltem a kedves igével és sok jóval szolgáló segítőimre. Áldott jó emberek! Úgy szerettek, úgy öleltek egyre közelebb Jézusunkhoz. Munkájuk nyomán a kórházi ágyon egy éjszaka érintett meg a Megváltóm. Ott lettem bűnös emberből megtért, életét Krisztus kezébe tevő hívő ember.
Sokan írtak már e sorsfordító nagy eseményről. Szerintem, más nem is lehet életünk átfordítója a jóság, a szeretet felé, csak az Istennek engedő, bűnbánó, Isten szeretetével megtelő uralomátadásunk. Úgy megváltozott a gondolkodásom! Volt haragosaimhoz tudtam megértő, megbocsátó lenni. Igyekeztem a türelemre, elfogadásra, kihatott a családomra is. Sokat kesergő párom is, látván rajtam a jó változást, kezdett másképp reagálni. Az új környezetváltozás, beilleszkedés, megélhetési nehézségek, Istent keresve kezdtek elfogadhatóvá válni. A sorsfordulás csodája épp az, hogy ugyanolyan gondok vagy még nehezebbek között is tudunk már másképp reagálni. Nem panaszkodunk. Imádkozunk. Nem lázadozunk, meglátjuk a nehezekben is Isten akaratát, törődését. Testi-lelki fájdalmak így is vannak. Szól a Bibliából Isten. Olvastuk szorgalmasan. Énekelgettünk is Isten jóságáról, dicsőítve Őt otthon, templomban egyaránt.
Semmi sem lett jobb vagy könnyebb. Volt, hogy már a kenyérre való is hiányzott; „Nem hagylak el, terólad el nem feledkezem!” – üzente Isten. S egy szegény asszony-küldött ideadta a saját, hitelbe vett kenyerét… És sok-sok ennél nagyobb jóságok, segítségek! Áldott Isten-küldötteink! Sok akadt belőlük, és a semmiből újrakezdett életünk kezdett magára találni.
Ennek már több mint harminc éve. Páromat hirtelen vesztettem el 2001-ben. A nehézségek maradtak. A tudat is: Istené vagyok, Ő nem hagy el!
Mostanra 78 évesen, sok testi bajjal küszködve, magányban, de nem egyedül (körülölel jó pár lelki testvér), Istennel járva, csendes, hálát adó, az igéhez igazodó, imában boldogan közbenjáró, idős hívő lettem. Isten kegyelméből. És igen: a bűn kerülget, csapdájába esem én is. De ott van rögtön a bűntudat, a bűnbánat Isten felé, és korrigálok, jóvátételre igyekezve. Isten nem mond le bűnbánó gyermekeiről. Formál most is, tanít és próbákba enged, míg élek. Tisztogat, sokszor fájdalmakkal, de éltet a remény: mire Hozzá megérkezem, már rám adhatja a tisztaság fehér ruháját.
Isten áldjon minden embert!
A. Júlia