Amikor visszatekintettem az elmúlt évre, hirtelen az jutott eszembe, hogy nem történt semmi olyan kimagasló dolog az életemben, amiről beszámolhatnék. Aztán nagyon elszégyelltem magam. Tényleg nem történt semmi? Az, hogy az év minden napján megtapasztaltam Isten vezetését, hogy nehéz helyzetekből, betegségekből megszabadított, hogy van meleg otthonom, élő, lelki közösségem, ahova el tudok jönni, hogy van bőséges élelmem, ruházatom, egészséges, szerető családom, és még sorolhatnám; tényleg semmi? „Bocsáss meg, Istenem! Nem akarok hálátlannak tűnni, hiszen nagyon is sok testi-lelki áldásban volt részem, és ezeket mind köszönöm. És köszönöm, hogy ezek nem természetesek, hanem ezeket mind Tőled kaptam!”
„Szép volt az út, napfényes hegygerincen rugalmas léptekkel haladni át.
Olykor a szellő, érdes, puszta bércen felém sodorta fenyők illatát.
Szakadék mentén remegett a lábam, tomboló szélben szívem elszorult.
Szemednek szelíd biztatását vártam és jött erő és kitárult az út.
A pusztaság hevétől kimerülten jó volt meríteni hűs forrás vizét,
s szemlélni hűvös alkonyi csendben felhőfoszlányok köntösét.
Szép volt az út. Még vissza-vissza nézek, s indulok újból lépteid nyomán.
S mit nekem adtál, megköszönöm Neked.
Köszönöm, hogy a várakozásra is Te adsz erőt bőven nekem,
Hogy leggyengébb gyermekedet átöleli újra a legdrágább áldás: a KEGYELEM.”
Gy.-né Rózsika