Egy igehirdetést hallgattam, amikor elhangzott ez a mondat, és mélyen megérintett: „Tanítvány, akit Jézus szeretett.” Harminc évvel ezelőtt, az újjászületésem idején kapott sok-sok ige között ez is az enyém lehetett: „Az Úrnak kedveltje! Bátorságban lakozik mellette, fedezi őt minden időben, és az ő vállai között lakik.” (5Móz 33:12) Tudjuk, hogy Benjaminról mondja ezt a Szentírás, de akkor ott nekem szólt. És most ez a másik ige, az „...egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.” (Jn 13:23) életre keltette. Nagy melegség és boldog felismerés töltötte be szívemet: Én vagyok az a tanítvány, akit Jézus szeret. És nem csak én, hanem Te is, aki éppen most ezt a kis morzsát olvasod. Valaha gondoltál ilyen személyesen Jézusra?
Eszembe jutott az első szeretet. Meleg júniusi nap volt, amikor a konyhámban megkaptam szabadító igémet: „Tudom a te dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” (Jel 3:8) Addig soha nem tapasztalt szeretettel szerettek akkor engem. Úgy, ahogy csak az Úr Jézus tud szeretni mindazok ellenére, amit tettem. Annyiszor visszautasítottam, annyiszor válaszoltam hűtlenséggel fáradhatatlan hívására, de Ő kitartott. A pusztába hívott, és lelkemre beszélt, míg végre felismertem ezt a semmihez sem hasonlító, felszabadító szeretetet. Ez a szeretet győzött le engem, a bennem levő összes fenntartást, kételyt, kérdést. Ma is boldogan emlékszem erre a napra vissza, de most valami új történt. Ma én feleltem erre a szeretetre olyan mély szeretettel, amilyennel még soha, amilyent még soha nem is éreztem. Akkor, ott hála volt bennem a szabadságért, az áldozatért, amit értem tett. Akkor nagy szükségem volt erre, mert már nem bírtam tovább bűneim súlyát, de most úgy ültem szobámban, mint egy harminc éve házasságban élő asszony, aki rájön, hogy férje mérhetetlenül szereti, s ez újra fellobbantja benne fiatalkori szerelmét.
Most éreztem meg, mit is jelent a Jelenések könyvében az efézusi gyülekezetnek mondott neheztelés: „És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el. De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” (Jel 2:3-4) Nem is neheztelés ez, inkább a mentő szeretet jajkiáltása: „Ne csinálj már annyit értem, inkább szeress! Adj az idődből egy kicsit többet! Ülj a lábamhoz, és csak maradj csendben, legyünk így eggyé! Ebben a csendben feltöltelek a szeretetemmel, begyógyítom minden sebed és megtanítalak mindenre, amire szükséged van.”
„Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd.” (Jel 2:5a) A csendemben kezdtem visszagondolni arra a távolinak tűnő időre. Mit tettem akkor? Mit válaszoltam az Ő szeretetére? Hova lett az én gyermeki, tiszta szeretetem? A Hóseás próféta könyvének első részében bemutatott nőt olyan könnyen elítéltem. Micsoda hűtlenségről hallunk ott! És micsoda szeretetről! Egy feleségét végtelenül szerető férfi és egy hűtlen asszony történetén keresztül Isten szenvedélyes szeretete és fájdalma elemi erővel mutatja meg, mit érez gyermekei iránt. Ez a szeretet testesült meg ott a Golgotán.
Újjászületésünk során megfürdünk ebben a szeretetben, és viszontszeretettel válaszolunk. A kezdeti időben nem nehéz hajnalban felkelni igét olvasni, Jézus lábához ülni. Egy-egy konferenciára több száz kilométerre sem nehéz elmenni, de ha nem ügyelünk rá, hamar velünk is megtörténhet, ami Hóseás feleségével, hogy: „Fölrakta ékszereit és nyakláncát, és elment szeretői után, rólam pedig elfeledkezett – ezt mondja az ÚR.” (Hós 2:12b) Ne háborodj fel testvérem! Vannak szeretőink, akik miatt felékesítjük magunkat, és elhagyjuk az Urat. Gondolj csak a gyermekeidre, unokáidra, előléptetésedre, politikai, munkahelyi sikereidre, vagy csak az érvényesülésedre, elfogadásodra, világi szokásaidra. Hányszor hagyjuk el az Urat ilyen világi okok miatt?! Nem látványosan, csak egy kicsit. Aztán megint egy kicsit messzebb kerülünk. Nyugtatjuk magunkat, hogy ez még nem olyan nagy baj. Aztán újabb centiméterekkel távolodunk, amikből lesznek az elválasztó kilométerek, és már hallótávolságon kívül esünk. Micsoda „ékszereket, nyakláncokat” találunk ki, csakhogy „szeretőinknek” tessünk! Időnként felsír bennünk a Lélek, de elfojtjuk. Ki ezzel, ki azzal. A legcsillogóbb ékszerünk a szolgálat tud lenni. Amikor a lázas gyülekezeti munkálkodásban elfelejtkezünk Róla. Érte teszünk, de kevés időt vagyunk Vele.
Mit is jelent Jézus szeretete, hogy te és én lehetünk az a tanítvány, akit szeret? „És eljegyezlek téged magamnak örökre, és pedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat.” (Hós 2:18-19) Olyan könnyen vesszük, olyan természetes módon fogadjuk el, hogy szeretete örök, fel nem bontható, véget nem érő, kegyelemmel és irgalommal teljes, meghalni is képes szeretet. De most gondolj az elhagyott szerető fájdalmára! Gondolj arra, amikor téged csaltak meg, hagytak ott, alázták meg szerelmedet. Hóseás könyve olyan elemi erővel adja vissza ezt az állapotot. Belenéztem ebbe a tükörbe, és kezdett nagyon fájni az, ahogy időnként erre az olthatatlan szeretetre válaszolok. Egy református ének visszhangzott bennem: „Sok szép ígéretem, ó, hányszor megtagadtam, A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem…Ha jót tettél velem, ha áldva látogattál: Én nem dicsértelek s nem hirdettem neved...”
Térdre roskasztott ez a látás, ez a csendben nekem szegezett jézusi kérdés: „Szeretsz-e engem?” (Jn 21:17) És csak annyit tudtam mondani: „Bocsáss meg, Uram! Már értem, hogy engem akarsz, nem a teherhordásomat, nem a béketűrésemet, a fáradozásomat. Csak engem, a tiszta, őszinte, gyermeki szeretetemet.” „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged...” (Jn 21:17b)
Jánosból, a mennydörgés fiából, aki kénköves tüzet akart kérni az őket nem követőkre, aki protekciót akart a mennyekben, aki féltékeny volt a rivális csodatevőkre, Jézus szeretete révén lett a szeretet apostola. Az Ő szeretetével lettem én is azzá, akit Jézus szeretett. Ez a Szeretet segített felállni akkor is és most is, hogy boldog örömmel, megújult, hálatelt szívvel tudjak továbbmenni. Igen! Én is lehetek az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ha te is megfáradtál, megfásultál hitedben, menj bátran ehhez a soha el nem múló Szeretethez, hogy lehess te is az, akit Jézus szeretett. Ámen!
Unger Károlyné