Nyugdíjba menetelem előtt értettem meg a Róma 10:10 üzenetének második felét: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.”
A 86 éves Kati néni hűséges vasárnapi istentisztelet-látogatónk volt. Ráadásul korához képest fiatalosan gondolkodott, és kedves kapcsolat kötött össze bennünket. Mivel bibliaórára soha nem jött, gyülekezeti hétvégére, csendeshétre sem, foglalkoztatott a kérdés: vajon érti igazán az evangélium lényegét? Van új élete Krisztusban? Megragadta az üdvösségét?
Elhatároztam, hogy meglátogatom, és megbeszéljük ezeket a lényeges kérdéseket. Örömmel fogadott a közösen megbeszélt időpontban. Belemelegedtünk a beszélgetésbe, téma témát követett, közös ismerősök is előkerültek a múltból. Gyorsan elröppent másfél óra. Bűnbánattal gondoltam: „Uram! Ezt a látogatást jól elrontottam. Mindenről beszéltünk, csak arról nem, amiért jöttem. Már én is elfáradtam, bizonyára Kati néni is. Amúgy is kényes dolog hűséges gyülekezeti tagnak feltenni a kérdést: van-e élő hite?! Úgy látszik, el kell jönnöm egy másik alkalommal is.”
Kati néni látva az indulásra készülődésemet, azt kérte:
– Tamáskám, – ilyen közvetlenül szólított – még egy kérdésem lenne. Ne menjen el addig, míg fel nem teszem!”
– Tessék mondani!
– Nem tudom, hogy van-e új életem Jézus Krisztusban? Van-e üdvösségem? Néha csordultig tele a szívem a bizonyossággal, de máskor olyan bizonytalan vagyok...
Megrendített, hogy az Úr ilyen pontosan szájába adta, amit én is kérdezni akartam.
– Kati néni, látja a bűneit?
– Ugyan, Tamáskám! – mondta, és kinyitotta a kopottra olvasott Bibliáját, mutatta a sok-sok aláhúzott igét.
– Természetesen, látom.
– Hiszi, hogy Jézus Kati néniért is meghalt a kereszten?
Ugyanazt a választ kaptam. Magam is meglepődtem, hogy kiszaladt a számon:
– Akkor ott a gond, hogy Kati néni „flörtöl” Jézussal!
– Mit csinálok?! – kérdezte megdöbbenve.
– Úgy tesz, mint akik „együtt járnak”, de nem kötnek életre szóló szövetséget. A házasságkötéssel kinyilvánítjuk mindenki felé, önmagunk felé is, hogy döntést hoztunk. Nem akkor szeretjük meg a párunkat, amikor megállunk az úrasztala vagy az anyakönyvvezető előtt. Mégis, ha megkérdezi valaki: - Házas vagy? - Igen! - Honnan tudod? - Két hete, négy éve, húsz éve volt az esküvőm… Megkérdezzük: - Újjászülettél? Van örök életed? Majd jönnek a magyarázkodások: - Már a nagymamám is imádkozott, régóta hiszek stb, stb. De ez az „igen” helyett mellébeszélés, bizonytalanság.
– Kati néni, kössük meg azt az örök szövetséget, amelyet megszerzett Jézus a kereszten! Mondja utánam az imát, de csak azt, amit sajátjának vall: „Úr Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy hitet adtál nekem, és most szeretném örökre megkötni a Veled való közösséget. Bocsásd meg minden bűnömet, vágj el minden szálat, ami a Sátánnal összekötne, és jöjj be az életembe, vedd át az uralmat, hadd legyek örökre a Tied! Ámen.”
Kati néni arca felderült, én elmentem. Vasárnap az istentisztelet után a templomajtóban találkoztunk: „Tamáskám! Az Isten áldja meg, hogy eljött hozzám. Azóta olyan békességem van.”
Mindez öt éve történt. Évente néhányszor igét hirdetek a régi gyülekezetemben. A kijáratnál találkozom az egyre idősebb Kati nénivel. Rám kacsint cinkosan: „Minden oké!” Ebből tudom, hogy békessége, bizonyossága van az örök élete felől.
Elgondolkodtam az eset után. Ha nem megyek el Kati nénihez, neki akkor is üdvössége lett volna. Hiszen hitt Jézus Krisztusban, mint Megváltójában. De az évei ebben a bizonytalanságban teltek volna el, amiről szólt nekem. Megértettem, hogy most is igazolódott, az igének minden kis részlete fontos: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Róm 10:10)
Végh Tamás