A Nehéz esetek az Ószövetségben sorozat 103. és 104. részében hangzott el az 1Mózes 45:26b: „De Jákób szíve hideg maradt...” – azaz érintetlen, mert hozzá lehet szokni a bajhoz. Vannak ilyen helyzetek. A II. világháború alatt sokan eltűntek, nem volt hír róluk, az élet pedig ment tovább: új kapcsolat, új helyzet. Ha azután az elveszett megkerült, sok esetben ez okozott tragédiát.
Döbbenten merült fel bennem a régi, fájdalmas emlék. Elmondom. Anyám férje 1948 végén az utolsó orosz hadifogoly-szállítmánnyal érkezett haza. Ott volt a baj, mert hétéves nővérem mellett ott voltam én is. Elfogadott, de nekem erről nem beszéltek. Hozzám a baj 15 évesen érkezett el. Egy kedves személytől tudtam meg a titkot, ő ettől került mélységbe. Én megrendültem. Édesanyám akkor vallotta meg nekem. Sokat bánkódott később is, hogy annyi szenvedést okozott, mert ez csak a kezdet volt. Iskolaváltás jött, bejárással. Akadt, aki tett arról, hogy a diák-kocsiban, a gimnáziumban körülöttem mindenki tudjon rólam. A korábbi lelkészünket a rendszer eltávolította, édesanyám az ő szolgálata alatt jutott hitre, kapott kegyelmet az Úr Jézustól (Jn 8:11). Az új lelkészcsaláddal jó kapcsolatba lettünk, anyám, amiben tehette, támogatta őket azokban a nehéz időkben. Mi gyerekek is barátkoztunk, a tiszteletes asszony pedig segített nekem a matematikában; volt, hogy vele a bibliaórára is együtt mentünk be. Egyszer aztán a tiszteletes asszony magához hívta anyámat. „Igaz-e, amit beszélnek?... Megvetem magát!” – hangzott az ítélete. A barátságnak vége lett, fiának ezután még köszönnie sem volt szabad nekem. Hordoztam hát szégyenemet, de soha nem nehezteltem édesanyámra, a fájdalmas szeretet kötött össze minket.
Mostanáig érthetetlen volt számomra, hogy bár korábban nagyon közel voltam Istenhez, a mélységben miért nem Hozzá fordultam? Itt értettem meg: a fájdalom magába zárt, a lelkem nem tudta feldolgozni a megrázó valóságot. Eltávolodtam Istentől. Az osztálytársak között egy olyan lány barátsága védett, akinek „valakik” voltak a szülei, de mellette odáig jutottam, hogy „Nincs Isten!” A konfirmációi áldásomat is elveszítettem. (De hiszem, hogy az Úr megőrizte, az akkor elmondott imádságommal együtt.) Múltak az évek, és a Nélküle hozott döntések, saját utak újabb megrendítő csalódást hoztak. A „reménytelenség mocsarát” jártam. És amikor már élhetetlennek tűnt a helyzetem, végre bűnvallással Istenhez kiáltottam. Kegyelem volt már ez is! Ő meghallotta és válaszolt: „Semmi felől ne aggódjatok...” (Fil 4:6-7) Teltek az évek, és hiába volt a sok bátorítás, a megbocsátásról szóló drága ígéret, a lelkem sírt utána, de nem volt képes befogadni. Egyéb akadálya is volt ennek: a gyermekkorban helytelenül alkalmazott fegyelmezés következménye. Mennyei Atyámnak gondja volt rám, és végtelen kegyelme, hogy ezt a drága felismerést is megadta. „A fel nem oldozott bűntudat megkötöz, nem enged továbblépni, nem enged fejlődni, eltávolít Istentől, mert azt rögzíti, hogy ha vétkezel, elutasított vagy, nem kellesz. Torzul az istenkép, állandósul a bűntudat, szorongóvá tesz.” (Tapolyai Emőke: Determinált jövő - fegyelem és kegyelem 2011. jún. 5)
Ám Isten előtt nem létezik elháríthatatlan akadály. Bizony, sok idő kellett, míg átszivárgott a fény azon a sötét burkon, ami körülvette a szívemet. Türelme és felülmúlhatatlan szeretetének melege volt az az erő, ami a jégburkot lassan leolvasztotta, gyógyítgatott.
Félelmem fájdalmát ezzel oldotta: „Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket... Jól elrejted őket magadnál az emberek áskálódása elől... Én már azt gondoltam ijedtemben, hogy eltaszítottál magadtól. De te meghallgattad könyörgő szavamat, amikor hozzád kiáltottam segítségért.” (Zsolt 31:20-23)
Szégyenem fájdalmát ezzel: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139:13,16)
Megvetettségem fájdalmát ezzel: „Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek...” (Ézs 43:4) „A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31:3) Kolozsvár volt ez, több száz km-re lakóhelyemtől, ahová elvitt, hogy a szívembe mondja örökre. „Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem.” (Zsolt 71:2) „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Áldjátok az Urat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az Urat!” (Zsolt 103:1-5,22)
„Zengjen hálaének, Minden ajkon zengjen!
Isten szent nevének Hő imát rebegjen.
Mindaz, aki tudja, Hogy az Úr kegyelme
Minden bánatunkba’ Gyógyírt hoz sebünkre!” (Ref. ÉK 2021. 791)
Egy rendszeres hallgató