Nyár volt. A hegyek háta mögül felbukkanó nap sok, kormos arcú, fáradt embert láthatott, akik már hazafele tartottak az éjjeli műszakból, azonban arról lekésett, hogy azokat is lássa, akik kora hajnalban elindultak otthonról kenyeret keresni.

A Veres családban úgy kezdődött a nap, mint a többi. Korán csörgött az óra, indulni készült a gazda. Egy búcsúpillantás, majd Endre kilépett az ajtón, indult a föld alá, oda, ahova még nem sütött be soha a nap, csak a bányászlámpa adott halvány fényt. Ágnes asszonynak nem volt kenyere a tétlenkedés, tette szorgosan a napi teendőit. Kislánya úgy ugrálta körül, mint őzike az anyját. A nap a hegyek között keveset szokott időzni, és már igyekezett a hegyóriások mögé bújni, mikor a gazdára már készen várt a mosdóvíz és a megterített asztal.

Az óra mutatója lassan haladt előre, kezdett kihűlni a víz, de Endre még nem érkezett.

Vajon miért nem jön még? Kérdi Ágnes először csak önmagától, majd odaszól anyósának:

- „Édes! Endre már itthon kellene legyen!”

- „Ne izgasd magad, kedves, majd megjön a fiam!” – mondja rekedt hangon Lina asszony. Teltek a hosszúra nyúló percek, órák. Ágnes föl-alá jár, majd kirohan, bekopog a szomszédba.

- „Annus! Endre még nem jött haza! Imre már bement dolgozni?”

- „Igen! Gyere be, imádkozunk, a kislányodat otthagyod Édesre, és megyünk a bányához” – mondta Annus.

A két asszony egymás kezét szorítva sietett a bányakapuhoz, ahol már ott várt kétségbeesve egy csoport asszony. Órák teltek félelemmel teli töprengéssel. Kezüket tördelve várták, hogy jöjjön valaki, mondjon már valamit. Azok is Istenhez fohászkodtak, akik azelőtt rá sem gondoltak.

Végül megnyílt egy rozsdás vasajtó, és sorban jöttek kifele a bányászok. Szénporos arcuk árulkodóan jelezte, hogy történhetett valami, mert szemük alatt hosszú, fehér csík vájt utat magának.

„Omlás. Megindult a szén! Hála, hogy kijutottam élve!” – ilyen, s ehhez hasonló hangokat lehetett hallani a gyéren megvilágított kapuban. Egyik is, másik is az asszonyok közül hálálkodik, hogy él, él a férj, a társ, a családfenntartó!

Ágnes és Anna türelmetlenül, lábujjhegyre állva kémleli a sort, várják, hogy felbukkanjon Endre.

- „Ott, hátul!” – mondja Anna Ágnesnek.

- „Nem, az nem ő!” – feleli Ágnes csalódottan, mégis reménykedve. A poros, fekete embersor vége felé egy ismerős odalép az asszonyokhoz. Nem jó hírt hoz. Azt a csapatot amelyikben Endre dolgozott, baj érte. Beszakadt a galéria. Akik közelebb voltak, és hallották, hogy megindult a szén, menekültek, de vannak, akik bent rekedtek, Endrét sem találják.

- „Menjenek haza! – mondja keserű hangon az ismerős. „Holnap többet tudnak, már odaküldtek egy mentő csapatot.”

- „Nem megyek sehova!” – mondja Ágnes.

- „Gyere!” – mondja Anna remegve, megragadva Ágnes kezét. „A kicsinek szüksége van rád. Édesanyám is aggódik! Menjünk haza. Itt az ima segít!”

Mint a futótűz terjedt a hír a hívő testvérek között! Összegyűltek, úgy imádkoztak. A baj közelebb hozza az embereket egymáshoz is, de Istenhez is.

A város alatt, lent a mélyben kitátotta száját a föld. Volt, akiket kiokádott, majd összecsukta száját. Két embert beszorított, nem nyelte el őket, ott maradtak a szájüregben. Mint valami fogak, úgy maradt fölöttük a gerenda, ami nem engedte, hogy végképp elnyelje őket. Az üregben két ember szorongott. Egyik Endre volt. Társaik és közöttük megszakadt a hallótávolság. Csak a mellette levő társának hallotta a nyögéseit. Endre hálálkodott, hogy jobb helyzetben van, mint társa, akit derékig odafogott a szén. Várta a szabadítást. Teltek az órák, semmi, sehol, hiába kiabál. Nem jön segítség. Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy ott vannak a vaksötétben. Reménye kezdte elhagyni, amint fogyott a levegő. Társa nem bírta tovább, jajgatott, majd ott halt meg mellette. Segíteni akart rajta, de mozdulni sem tudott. Egy halott ember mellett szorongott. Már nem volt az sem, akihez beszélhetett volna.

DE, mégis volt Valaki. Megnyílt a szája Isten felé. Eddig is imádkozott ő, de csak úgy, megszokásból. Már gyerekkorában megtanították imádkozni Most úgy imádkozott, mint Jónás a hal gyomrában. Ő a föld gyomrában könyörgött az életéért. Akkor a legnagyobb nyomorúságában úgy kiáltott Istenhez, hogy ha élve kikerül, nem szolgál két Istent, csak az Élő Istent, de azt teljes odaszánással. Végül elérkezett lélekben addig, hogy már nem csak azért imádja Istent, mert bízik a szabadulásban, hanem azért, mert méltó arra az Úr! Mikor ezt kimondta, messziről hangot hallott. A hangja már rekedt és gyenge volt, de minden erejét összeszedve kiáltott:

- „Itt vagyok! Erre emberek! Erre!”

Izzadt kezek húzták elő az életre. Sokan csodálkoztak, hogyan maradhatott életben. Voltak, akik azt mondták, hogy nagyon erős a szervezete, de ő tudta, hogy nem a szervezete erős, hanem az az Isten, akit imád.

Meghallgatott imádságot éltek át rajta kívül felesége, anyja, testvére és hittestvérei, akik nem adták fel, hitték, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Örömkönnyeiket törölve énekelték: „Az Úr csodásan működik..., mint titkos bánya mélyében formálja terveit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.”

Endre fogadalmához híven gyakran és buzgón tett bizonyságot, hogy ő kétszer született. Először az Édesanyja szülte meg, másodszor a Földanyában kapott új életet Istentől.

(A leírt történet igaz, Veres Endre az én nagybátyám volt, Édesanyám testvére.)

K.-né A. Éva