„Jobb adni, mint venni” (ApCsel 20:35b)

Erről az igéről mélyebb bemutató tanítást még nem láttam, mint amelyet a mai napig folyamatosan végez egykori gyülekezetünk ma már idős asszonytestvére. Lassan 30 éve, hogy az akkor ötvenes éveiben járó özvegyasszony feltűnt a gyülekezetben. Az első találkozásokra már nem emlékszem. Számomra onnan kezdődött a történet, hogy valahonnan időseknek, rászorulóknak nagyobb mennyiségű ajándék krumplit kaptunk. Ő is részt vett a szétosztásban. Nemcsak, hogy segített, hanem ismerve két kerületben sok-sok egyedül élő és rászoruló idős embert, kész volt az önkéntes sofőr mellé beülni, és a házhoz szállítást irányítani.

Azt már csak a második forduló után tudtuk meg, hogy már az első körben - betegségei miatt - hányinger környékezte, és szenvedett. De mindvégig kitartott, mert még itt is, meg ott is ismert valakit. Innen kezdve leírhatatlan a folyamat, ahogyan szinte mindenütt és szinte észrevétlen megjelent, ahol segíteni lehetett. Háromszobás lakásából két szobában – majdnem csupán a rezsiért – fiatal főiskolásoknak biztosított szállást. Hamar összebarátkozott az egyházfi házaspárral, és amikor szükség volt rá, helyettesítette őket. Hétköznap mentem valamiért az üres templomba, s látom, hogy a kövezet kockáit nagy odaadással egyenként csiszolja, tisztítja… Egyszer csak az irodában találkoztunk, ahova a Reformátusok Lapja csomagjait hozta a Szerkesztőségből. Mert a munkatársak hamar felfedezték szolgálatkészségét, segítőre pedig minden területen szükség volt. Az egyik legszívesebben végzett szolgálataként küldeményeket kézbesített. Egyik helyről a másikra. Vitte, amit rábíztunk, hozta, amire szükségünk volt. Mikor az egyik hozzánk tartozó kisfiút kellett fociedzésre kísérni, nagyon szívesen tette, hiszen férjével korábban éppen annak a csapatnak a mérkőzéseire jártak, ahova ez a fiú igyekezett. A gyülekezeti konyhában is otthonosan mozgott. Mindezt olyan észrevétlenül, mintha ott sem lett volna. Nem is tudtam, hogy öt-hat körzetet is elvállalt, ahova negyedévenként kézbesítettük a gyülekezeti újságokat. Mikor rádöbbentünk erre, annyit mondott: „Ezeket nem vitte senki, de egyébként is kis körzetek azok.” Amikor eljutott az országos csendeshétre, ott is észrevette a szükséget: heteket vállalt a konyhai segítésben, vagy csak úgy egy-egy napra elutazott takarítani. Lassan azt is megtanultuk, hogy bármit adunk neki – gyümölcsöt, édességet –, már azon jár a gondolata, kinek is adhatja tovább. Megtudtam, hogy a kedves éneke a 172. dicséret: „Szűkölködünk nagymértékben segedelem nélkül…” Azzal ajándékozhattam meg, hogy többször is ezt az éneket választottam az igehirdetések elé. Ma már fogy az ereje, de még mindig járja a VI-VII. kerületi házakat, számon tartja a lassan elfogyó egykori munkatársait, a vasutasokat és a gyülekezet időseit, szegényeit. Közben a hite is egyre tisztult, ma már tudatosan is Jézus Krisztus az erőforrása és éltetője.

Az itt leírtakkal csak érzékeltetni tudom azt a számunkra megszégyenítően sokoldalú szeretetmunkát, amit napról-napra végez. Feleségemmel együtt nagyon szeretjük, és úgy emlegetjük magunk között, mint a mi Urunk olyan „szentjét”, akiben sok öröme telik.

Végh Tamás