„Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” (Lk 22:14-15)
Nagycsütörtök a búcsúzás, az utolsó, ünnepélyes együttlét ideje, amit Jézus a tanítványokkal még békességben, csendben tölt el, de amire rávetődik a Nagypéntek sötét árnyéka. Igaz, ezt csak Jézus tudja, a tanítványok még élvezik a Mester körül kialakult bizalom, szeretet, ráhagyatkozás légkörét, hiszen most is megtapasztalták, hogy amit mondott a húsvéti vacsorával kapcsolatban az pontosan úgy lett: „Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik...” (Lk 22:13) Csodálatos mondat és csodálatos megtapasztalás. János és Péter készítik elő a vacsoráló helyet. Ez sem véletlen. Nem tudjuk, hogy Péter tagadása után emlékezett-e erre, de a kakasszó utáni sírásban, még inkább a feltámadás utáni örömben ott lehetett ez a felismerés is: amit Jézus előre megmondott, minden úgy lett!
Ezután is mindig minden úgy lesz, ahogy Jézus előre megmondja! Életünk egyik útmutatója lehet ez a felismerés. Nem kell nekünk mástól tudakozódni az eljövendő dolgok felől, csak Tőle, és érdemes odafigyelni szavára. Amikor mond valamit, amikor megértjük a Szentírás üzenetét, azt el lehet hinni, arra lehet építeni, mert az úgy lesz. Kétezer éve is pontosan megmondott mindent. Felkészítette tanítványait a húsvéti és az azt követő eseményekre. Az más kérdés, hogy mire emlékeztek a tanítványok, mit hittek el. Azóta sokan sokféle módon akarták semmissé tenni Jézus áldozatát, de nem tudták. Feltámadt, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint azok a csodák, amit azóta a mai napig az emberek személyes életében tesz: „Vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.” (Mt 11:5)
„Amikor eljött az óra…” arra tanít, hogy egyszer mindennek eljön az órája. Mi sokszor késleltetnénk, vagy éppen siettetnénk ezt az órát. Mitől tesszük függővé az óra eljövetelét? Ki mondja meg nekünk, hogy „eljött az óra”? Ha odafigyelünk a „mennyei órára”, arra, amikor Jézus szól, akkor időben fogunk cselekedni, kivárjuk a megfelelő időt és az fog történni, aminek történnie kell. Akkor nem csak az általa előre elkészített jó cselekedeteket fogja megláttatni velünk, hanem bensőséges titkokat mutat meg nekünk. Épp úgy, mint amit ebben az Igében.
„Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” (Lk 22:15) Ez a mélyen belém ivódott mondat írattatta velem ezt a morzsát. Annyi szeretet van ebben a két szóban: „vágyva vágytam.” Mindannyian ismerjük a vágyakozást a szeretett személy, a régóta megkívánt tárgy, dolog után, mégis olyan szegényesnek éreztem az eddig ismert vágyakozást annak a Jézusnak a vágyakozásához képest, aki csendben búcsúzik, aki élete legnehezebb útjára készül, aki el kell hogy hagyja azokat, akiket szeret. Míg Ő a legnagyobb dologra készül, fájó szívvel tapasztalja, hogy a legközvetlenebb tanítványai nem értik. Ők néhány óra múlva arról vitatkoznak, ki a nagyobb közöttük. Ez az utolsó alkalmuk együtt. Ilyen már soha többet nem lesz. Szinte kézzel fogható a szeretet, amivel még utoljára meg akar tenni értük mindent. Megmossa a lábukat, hogy példát adjon. Emlékezteti az egyiptomi szabadulásra, és előre vetíti a saját halálában elkészített szabadítást, a megtöretett test és a kiontott vér hatalmát, amit hirdetnünk kell, „amíg eljövend”. Aki már búcsúzott így, az tudja, vagy legalábbis sejt valamit abból, amit Jézus ezzel a mondattal akart kifejezni: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” A mondatban ott feszül a szereteten túl Jézus félelme az előtte álló szenvedés miatt. Szüksége lenne közösségre, viszonzott szeretetre, biztatásra, erősítésre, de a tanítványok erre képtelenek. Csak az Atya érti Fia vívódását, és néhány óra múlva küld is segítséget a Gecsemáné-kertbe.
Számomra azért kapcsolódott össze az utolsó vacsora az úrvacsorával és lett nagyon személyes, mert hosszú ideig vágyva vágytam rá. Csak fiatalon elvesztett férjem halála után talált rám Jézus, és amíg nem konfirmáltam, nem élhettem az úrvacsora szentségével. Minden alkalommal, amikor a gyülekezet vette a kenyeret és a bort, én sírva, vágyva vágytam rá. Most, amikor már hosszú ideje élhetek a jegyekkel, elszomorított a felismerés, hogy megkopott ez a vágy. A megértett Ige elszomorított. Jézus ma az úrvacsorában vágyva vágyik utánam, és én? Úgy megyek az úrasztalához, azzal a hittel és örömmel, hogy ott Vele találkozok? Igazán emlékezem arra, amit tett?
Jézus vágyva vágyott, hogy együtt legyen a tanítványokkal, hogy emlékezzen és emlékeztessen, hiszen a húsvéti bárány elkészítésével az egyiptomi szabadulásra emlékeztek. A megtört kenyér, a kiöntött bor minket emlékeztet Jézus áldozatára, az ember szabadulására, a saját, kegyelmet kapott életünkre. Gyakran olyan könnyen mondjuk ki, hogy Jézus meghalt a bűneinkért, hogy nekünk örök életünk legyen. De a „vágyva vágytam...” most állítson meg! Akkor ott a tanítványoknak mondta, most nekünk mondja Jézus: vágyva vágyok rád. Amikor kezedbe veszed a kenyeret és a bort, jusson ez eszedbe! Sőt előtte! Készülj így az úrvacsorára!
Mit vár tőlünk mindezért cserébe? Csak azt, hogy viszont szeressük. Nem kell nekünk méltókká lennünk. Nem is tudunk azok lenni. Ha tudnánk, nem lett volna szükség Jézus áldozatára. Viszontszeretni Őt lehet koszosan, mocskosan, bűnösen. Nincs olyan állapot, ami nem teszi lehetővé a Vele való találkozást, csak egy, ha a vágyva vágyott találkozásra mi nem ugyanazzal a szeretettel válaszolunk. Az úrvacsora az emlékezés, a találkozás helye. Emlékezz, mit tett érted ez a vágyakozó Szeretet, és menj Hozzá a szívedben levő szeretettel! Nincs nagyobb dolog, amit adhatunk. Méltatlanul menj, hogy méltóképpen távozhass! Jézus szeretetével a szívedben. Áldott Feltámadást és Jézus iránti „vágyva vágyódó” szeretetet kívánok mindenkinek! Ámen!
Unger Éva