Gondolatok a 118. Zsoltár alapján
Mindig is foglalkoztatott a kérdés, miként is élték át az Úr Jézus kortársai, hogy az Úr személyében szemük láttára teljesednek be az ígéretek. Olvasták, ismerték az ószövetségi írásokat, szívükben visszhangzott azoknak egy-egy sora vagy gondolata, és az Úr látása nyomán beléjük hasított a felismerés: hát róla szólt az ősi Írás!
Most induljunk el visszafelé! Olvassuk a virágvasárnapi történetet, és innen nézzünk vissza az ószövetségi kinyilatkoztatások fénypontjai felé. Képzeletben egy kis időre most mi is kimegyünk a jeruzsálemi útra, és együtt vonulunk a tömeggel Jézus után. Szinte fülünkkel is halljuk, amint némelyek kiáltják: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!ˮ (Mt 21:9b)
Gyönyörű kiáltás! A szavak értelme, üzenete Jézus messiási voltának a meghirdetése. Azt mondhatnánk, hogy ilyet csak az kiált ki nyilvánosan egy vegyes érzelmekkel jelen levő tömeg előtt, akinek szilárd meggyőződése van arról, hogy Jézus valóban az Úr, az ősök hatalmas Istene.
„Áldott, aki az Úr nevében jön…” – idézték a tömegben a 118. Zsoltár 26. versét, vagyis tulajdonképpen azonosultak a kiáltók e zsoltár egészével. Innen nézzünk vissza mi is a forrásra, az ősi Igére!
Szemünk előtt körvonalazódik a zsoltáros alakja, aki sajátosan Isten megtapasztalásának különös útjáról jön. Isten személyéről, indulatairól szerzett tapasztalatai alapján hatalmas áradó érzések vesznek erőt rajta, melyek valahogy belezsúfolódnak egy mondatba: „Örökké tart szeretete!” (Zsolt 118:1b) – Íme, ilyen a mi Istenünk.
Ez egy hajdani hívő ember élménye, melyet nem tarthat meg kizárólagosan önmagának, hanem ebbe bele kell vonnia hívő társait is, ezért egy következő kiáltásában már hittestvéreihez szól: „Mondja hát Áron háza... Mondják hát, akik félik az Urat...” – mondja a gyülekezet, szóval hirdesse mindenki: „Örökké tart szeretete!” (Zsolt 118:2)
Egy küzdelmes élet harcaiban születik ez az ünnepi zsoltár. Nem olajfaligetek árnyas, napfényes tereinél éri az ihletés, nem is előkelő palota kényelmében, hanem valahol a nyomorúság égető érzései és az emberi gyűlölet kínjai között jut el a lélekemelő felismerésig. Csak még egy mondat a kínjairól: „Durván eltaszítottak, hogy elessem…” (Zsolt 118:13) Viszont nem zárkózik be sértődötten, feldúlt lélekkel önmagába, hanem mint mondja: „Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem. Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsolt 118:5-6)
Tanítani valóan szép a zsoltáríró lelki megerősödése, ahogy lelke szenvedései közt az Úrra néz, segítségül hívja a láthatatlan, de hatalmasan jelenlevő Istent, és az Úr láthatóan megmutatja számára, hogy közel van hozzá. Ismeri a fájdalmait, az igazságtalanul kapott sebeit, és minden lelki kínját.
És e felismerésnél megfordul a benne fészkelő indulat. Már nem fél, a továbbiakban már nem akar szembeszállni támadóival, hanem ujjongás vesz erőt rajta, és ömlik belőle Isten szeretetének dicsérete. Megtelik a jövőlátás boldog reménységével és hálaadással, hiszen „Fölemelte jobbját az Úr, az Úr jobbja hatalmasan munkálkodik!” (Zsolt 118:16)
Elhatalmasodik a zsoltáros lelkületén az Úrban való öröm, olyannyira, hogy megfeledkezve minden emberi erőtlenségéről, egyszerűen átadja magát Isten Lelke áradásának, aki az ujjongó szavakat mintegy próféciává érleli benne.
Így aztán az Úr kapuiról kezd beszélni, melyen szenvedések sorozatában megigazult lélekkel ő maga is belép. Átélésében teljességgel párhuzamba áll az ézsaiási látomással, aki az Úr szenvedő Szolgáját látva írja le: „…lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.” (Ézs 53:11 – Károli fordítás)
A hívők gyülekezetének közösségében többes számban fogalmazza meg – mintegy összekapcsolódva a többi Istenben hívő társával – a lelkét feszítő üzeneteket, melyek a félreértett, megvetett Felkentről szólnak: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” (Zsolt 118:22), és „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Zsolt 118:26a).
A prófétai zsoltár soraiban körvonalazódik egy csodálatos Személy minden életeseménye, amit a választott nép soraiban és érte átél. Ő Jézus, a Krisztus, azaz Isten félreismert Felkentje, aki szenvedései során nem kérte a bosszúállást, nem őrizte szívében a haragot, hanem belépett a kapun, és elsőként Isten templomába ment. Majd kevéssel később a Golgotára.
Vajon ki értette e zsoltárt annak születésekor vagy a későbbi olvasások idején? Vajon ki érti ma, hogy Isten terve pontosan és részletekbe menően tartalmazza a bekövetkező üdvtörténeti eseményeket? Minden az ő kezében van. Ő készítette el népe megváltását, és ő maga, az Úr nyitotta ki a kaput a megtérő pogányok előtt is.
Virágvasárnap története tanítson bennünket lobogó lánggal tekinteni Istenre és az ő Felkentjére, mert amit ő tesz, abból ránk a lehető legjobb következik! Hirdessük mi is minden szavunkkal, tettünkkel: „Örökké tart szeretete!”
Lukács Tamás