(Ef 4:23-24)

Napjaink hangzatos felhívása. Az élet minden területén találkozunk vele. Ennek szükségessége vitathatatlan, de módja nagyon is vitatott. Megújulni - de hogyan? A megavult ruhát ki lehet dobni, s vehetünk helyette újat, de mit tegyen az ember megavult önmagával?

A megújulás nem azonos az állandó változtatgatással, noha kísérőjelenségei közé tartozhatnak ezek is. Talán már mindent kicseréltél környezetedben. Modern bútorok, berendezések vesznek körül, de régi önmagadat hordozod belül, és lehet, hogy környezetedben a mégoly gyors és alapvető változások sem elégítenek ki. Mindent és mindenkit szeretnél megváltoztatni, s közben te a régi maradsz.

A megújulás nem azonos a külső megtisztításával sem. Az Úr Jézus megdöbbentő nyíltsággal leplezi le azokat a törekvéseket, amelyek csupán a külső megváltoztatására irányulnak: „Ti farizeusok a pohár és a tál külsejét megtisztítjátok, de belül telve vagytok rablásvággyal és gonoszsággal. Esztelenek! Aki megalkotta a külsőt, nem az alkotta-e meg a belsőt is? Azt adjátok oda alamizsnául, ami belül van, és minden tiszta lesz nektek.” (Lk 11:39-41) Saját erőnkből sokszor csak arra telik, hogy „kozmetikázzuk” magunkat, hogy egyéni és gyülekezeti életünkben elrejtsük, elkendőzzük a szégyenletes dolgokat. Isten azonban megújítani, megjavítani akar, hogy valóban alkalmasak legyünk arra, amire rendeltettünk.

A megújulás a belső megváltozása: értelmi, érzelmi és akarati világunk Isten felé fordulása. Vegyük most ezeket sorra!

Az első: új gondolkodásmód. Bizonyára tapasztaltuk már, hogyha valakinek gyakorlati hitéletünkről beszélünk, aki nem ismeri még a krisztusi életszabályokat, őszinte csodálkozással hallgat ugyan, de beismeri, hogy nem érti ezt a gondolkodást. Nem a szavakat, a mondatokat, hanem a benne rejlő gondolkodásmódot. A természeti ember gondolkodásában ugyanis az anyagi érdekeltség-rendszer a meghatározó. A megújult emberében azonban az önzetlenség.

Az érzelemvilág megváltozását tükrözi a megújult szeretet. Amikor azzal a felszólítással találkozunk, hogy újuljunk meg, ebből semmiképpen sem maradhat ki a szeretet megújulása. Az ember a megtérésben végtelen szeretetet kap Istentől, és kész arra, hogy ezzel a szeretettel forduljon környezetéhez. Az idő múlásával azonban mintha ez a szeretet egyre fogyna, s ha nincs a szeretetben való megújulás, újra feltöltődés, lassan már azoknak sem jut belőle, akik legközelebb vannak hozzánk. A megújult ember azonban képes újra szeretni. Nemcsak azokat, akik viszontszeretik, de kész megmentő, megelőző szeretettel fordulni a másként gondolkodók felé is.

Új akaratra is szükség van a megújulásban; „Új lélekért könyörgök, újult akaratért” – énekeljük a kedves énekünkben. Az akaratgyenge testvérnek arra van szüksége, hogy akarata Krisztusban acélosodjon. A „nagy akaratunknak” arra, hogy ez az energia jó irányt kapjon. Ne legyen többé önző, csak magát szem előtt tartó igyekezet, hanem az Isten akaratára való ráhangolódás: azt akarom, amit Ő, a végtelen Bölcsesség, a végtelen Szeretet.

Sokat hallunk és beszélünk közösségünk megújulásának szükségességéről, és ez nagyon jó. A baj az, hogy legtöbbször a tőlünk legtávolabb levőktől várnánk el, hogy ezen a területen eredményt mutassanak fel, és önmagunk megújulására türelmesen várunk. Még a zsoltárossal is szívesen együtt mondjuk többesszámban: „Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” (Zsolt 80:8) Azt azonban sokkal nehezebb kimondani: „Kezdd, Uram, de rajtam!” Pedig bizonyára lenne megújítani való mindannyiunk hitéletében. Önmagamat vizsgálva a következő területeken érzem, hogy szükség van a megújulásra:

Imaéletemben. Ne csak elmondott imádságaim legyenek, hanem a szó szoros értelmében imaéletem. Életemet töltse be az Istennel való szoros kapcsolat, beszélgetőviszony. Járjak naponként Istennel, s Vele beszéljem meg legelőször gondjaimat, örömeimet és terveimet.

Igeolvasásomban. Nem tudom, hogy a hívő élet során kinél mennyire csökkent vagy növekedett az az idő, amit igeolvasással tölt, de az biztos, hogy hitéletünk megújulásának egyik alapfeltétele az Isten igéjével való minél intenzívebb kapcsolat. Ez természetesen nemcsak az időtartamra vonatkozik, hanem az elmélyülésre is.

Életszentségemben. Ezen nem kegyességet, gyakorlatot értek; nem feltétlenül új, tetszetős recepteket, hanem azt, hogy a hétköznapok valóságában éljem meg azt, amit ünneplő lélekkel olyan könnyen helyeslek. Ezt igazából csak a Mindenható tudja, hogy mennyire szentelem oda magam Neki. Környezetem – még testvéreim is – csak következtethetnek erre a külső jelekből. Őszinte önvizsgálattal azonban megtudhatjuk, hogyan lát bennünket Isten, és azt is, hogy mi az, amit még meg akar változtatni rajtunk.

id. Nemeshegyi Zoltán