(Igehirdetői percepció az év kezdetén)
Életünk évei gyorsan váltakoznak. Egyik év elmúlik, a másik elkezdődik. Egyik előttünk van, a másikat már el is hagytuk. Olyan, mint séta közben a mellettünk feltűnő, de rögtön el is tűnő kerítésoszlopok váltakozása. Így múlik az életidő, de ehhez nagyon hasonlóan váltakoznak a világtörténelem korszakai is. Jelenlegi a kegyelem világkorszaka, melyet Urunk eljövetele, áldozata, feltámadása és pünkösd hatalmas élménye jelez. Ezt lezárja Krisztus megjelenése, amikor magához ragadja a földi nyomorúság elől gyülekezetét, majd mindjárt elkezdődik az antikrisztus világkorszaka, vele érkezik az itt maradókra a nagy nyomorúság gyötrelmes időszaka.
A kegyelem világkorszakában élve, a gyorsan váltakozó évek sorozatában keressük a választ: van-e lehetősége az embernek maradandó értékeket megragadni, vagy üres kézzel kell továbbmennünk? Egyáltalán mi számít maradandó értéknek? E kérdéssel Péter apostol is foglalkozik, és Isten Lelke adja meg számára a választ: „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, amelyet hirdettek nektek.” (1Pt 1:24-25)
Ha a megmaradás, a maradandó érték kérdése és Isten Igéjének hirdetése között ilyen szoros összefüggést lát Krisztus apostola, a Szentlélek embere, akkor szükséges nagyon odafigyelnünk az Úr Lelke által inspirált igehirdetésre, különben üres és értéktelen lesz az életünk!
Egy lelkigondozói beszélgetés során a fiatal, jól képzett mérnök némi csalódottsággal az arcán mondta: „A Szentírás lapjait lapozgatva a kezdetektől az utolsó oldalig azt találom, hogy az isteni megnyilatkozások túlnyomó részben az emberi jellem- és életforma tökéletlenségével kapcsolatosak. Egész egyszerűen feddés, elmarasztalás, ítélethirdetés az Úr legtöbb reagálása minden emberi dolgainkra, enyhébb esetekben is komoly elmarasztalás kilátásba helyezése. Az evangéliumot örömhírnek fordítjuk, és a benne található tanítások, de még a történetek üzenetei is az emberi hiányosságokról szólnak.”
Egy bibliahű írásmagyarázati elveket és hangvételt követő igehirdetőtől azt kérdezte egy igen öreg férfi hallgatója: „Hát ennyire rosszak vagyunk? Tényleg, ennyire rosszak vagyunk Isten szemében, hogy szinte minden szava emlékeztet bennünket hiányosságainkra, szentségtelenségünkre? Folyton csak feddeni lehet bennünket? Még a jövőben teljesedő ígéretek meghirdetésekor is feltételek hangoztatása mellett szólalhat meg a kilátásba helyezett isteni jó?”
A megintett ember gyakran a lélektan ide vonatkozó tételeire hivatkozva, sértődöttséggel magyarázkodik: „Miféle haszonnal jár az igehirdetésben megszólaló, dolgainkat leleplező kritika, a hibák, bűnök felemlegetése?” Egyeseknél nyilvánvaló következmény a mentegetőzés, míg másoknál az elégtelenség fojtó érzése, és – mint mondják – rájuk telepszik a csekélységérzet és a bűntudat kisebbrendűségi frusztrációja.
Miért történik mindez így? Sűrűn tapasztaljuk, hogy az emberek a pozitív hangvételű közléseket szeretik. Nem szeretik az intelmeket. Pedig ez a bölcstelenség megnyilvánulása. Az Írás így fogalmaz: „Aki szereti az intelmet, szereti a tudást, aki pedig gyűlöli a feddést, az ostoba marad.” (Péld 12:1) – Szóval, aki a szent Isten elé készül, hogy készülhet fel intelmek elfogadása nélkül?
A felvázolt esetek tulajdonképpen panaszként is értelmezhetők. Az ember panaszkodik Isten bánásmódja miatt. Mást, másféle sorsot, másféle hangot, hangsúlyt tartana építőnek önmagára nézve.
Világosan látnunk kell, hogy a maradandó értékek elérése és megragadása terén nem az ember elvárásai a mérvadóak. Egyszerűen az is csoda, hogy szól hozzánk Isten. Megtehetné, hogy semmi jelét nem adja hatalmának és szentségének, hanem csak az idők végén meglepetésszerűen hozná el a számonkérés nagy eseményét, de nem így tesz. Megszólal, mégpedig egy felsőbbrendű, szentséges isteni létezési forma látószögéből indított beszélgetésben kifejti, hogy milyennek lát, és egyszersmind azt is közli, hogy szeretné magasabb szintre emelni az embert. A felemelésnek azonban akadályai vannak. Elsőként is az emberi jellem sokféle torzulása. Mássá lett az ember, mint ami volt a teremtéskor. Egy külső, ördögi hatás uralmat vett rajta, eltorzította a szellemiségét és vele a jellemét is, és így már élete nem Teremtője tetszésének megfelelő. Ugyanakkor azt is fel kell ismerni, hogy Isten nem tette félre, nem dobta el az embert, hanem kifejezve nemtetszését, felemlítve jellembeli torzulásait, mérhetetlen jóindulattal folytonosan lehetőséget kínál a változásra.
Miért van, hogy csupán az elmarasztaló isteni szavak miatt panaszkodnak sokan? „Isten nem, vagy csak kevésszer dicsér, alig szól a helyénvaló és sikeres dolgaink felől? Azokat közömbösen szó nélkül hagyja?” – mondogatják. – Egyáltalán nem! Inkább az emberi megértéssel van baj. Amikor jól mennek a dolgok, nárcisztikus hajlamok miatt tele van a szív a sikerek ünneplésével, és alig figyel Istenre. Úgy érzi, hogy amikor távol vannak a bajok, tulajdonképpen nem is kell a felülről való segítség, hiszen egyedül is boldogul. Bár szól az Isten, de a figyelem középpontjában a földi élet dolgai állnak, és hedonista céljait hajszolva, elbűvölt és mámorosan illuminált állapotba kerül úgy, hogy nem is hall, nem is lát mást, csak saját kívánságait.
Ha reálisan nézzük a Szentírás üzeneteit, azt kell meglátnunk, hogy a sokféle kritikai megszólalás egyúttal ígéretek, bátorítások, vigasztalások sorozata is, határozott isteni szándék arra, hogy a lealacsonyodott, Istentől elidegenült embert felemelje, felséges személye társaságához méltóvá formálja.
Ha esetleg valaki egyetértene az isteni bánásmód miatt panaszkodókkal, akkor egy illusztráció segítségével hadd vázoljam fel az ember tarthatatlan helyzetét, hogy ezzel is segíthessem a megértést! A baj ugyanis az, hogy álomképek között élve állandósul az igei üzenet módozatával és tartalmával történő ütközés. A valóság mindjárt a Biblia első lapjain olvasható a bűneset leírásában. Azzal együtt az életellenes erők e világi térhódítása is felismerhető, hiszen hatványozott mértékben és folyamatosan romlik az ember, és növekszik a bűn. Ádám vétett Isten parancsolata ellen, fia Kain – a következő generáció tagja – már emberölésben, testvére brutális meggyilkolásában éli meg önértékelési dilemmáját. És a lefelé nivellálódás azóta is generációról generációra tart. Mit, hogyan szóljon ilyen viszonyok között a Tetemtő?
És az illusztráció: ég a ház. A lángok már kinyúlnak az ablakokon. Mindent elöntött a füst. A házban levők halálos veszélyben vannak: öregek, középkorúak, gyermekek és a most született kisbaba is. Milyen félelmes, hogy némelyek a Vogue vagy a Fashion magazin lapjait böngészik, mások pénzüket számolgatják, megint mások gender-ideológia téziseit hangoztatják, vagy a klímaváltozást taglaló zöld-ideológiát tanulmányozzák, esetleg az UFO-k ősi megjelenéseit maszatolják. Közben a házban perzselően lobog a láng, és egyre fokozódik a veszedelem. Nem látják, nem érzékelik? Olyannak tűnik a ház lakóinak magatartása, mintha minden rendben lenne.
Mit kell ilyenkor tenni? A leghasznosabb, ha valaki hatalmas, fülsüketítő hangon rájuk kiált: „Ég a ház, meneküljetek ki belőle!” – Igen ám, de aki kiált, azt megbántódva, buta önérzetes sértődéssel lecsendesítik: „Ne zavard a dolgainkat!” Mások pedig azzal vádolják a kiáltót, hogy milyen pesszimista ez a folyton negatív üzeneteket kiáltó ember. „Nem szabad a dolgokat ilyen sötéten látni, és a mi gyerekeinket ne tanítsa az, aki ennyire semmibe veszi az emberi szabadságjogokat” – mondják elutasítva az őket figyelmeztetőt.
Látjuk, tapasztaljuk ezeket, és emlékezetünkben régóta összegyűjtöttük e kifordított gondolkodás- és viselkedésmódot, mely teljességgel elárasztotta a világot. Ezek terhe alatt roskadozunk. Valamit tennünk kell, tennünk kellene, mert szemünk láttára rohannak kortársaink a „leselejtezés” felé.
Az igehirdető gondolataiban kínzó fájdalommal merül fel a kérdés: lehet itt még valamit tenni, vagy hagyni kell az egészet, hogy ha ennyire konok és értetlen népség ez a kortárs nemzedék, akkor vesszen el úgy, ahogy van? Igen ám, de ott van köztük a barátom, a testvérem, a rokonom, sok olyan ember, akiket én igazán szeretek, és persze minden ember Istenem teremtménye, akikért meghalt Krisztus. És mégis csak alig tudok valamit is tenni értük. Nem kell nekik az a segítség, amelyet az isteni üzenet kínál. Nem értik a saját helyzetüket, nem ismerik fel a veszélyt, hiányzik belőlük a felülről való bölcsesség, a helyzetük valós érzékelése. Álomvilágban élnek, és így is halnak meg. Ez tragédia!
A végső megnyugvás: Hirdetem Istenem üzenetét. Egészen úgy, ahogy a hajdani vészterhes időszakban Isten Jeremiás prófétának parancsolta: „Állj az Úr házának kapujába, hirdesd ott ezt az igét, és mondd: Halljátok az Úr igéjét!...” (Jer 7:2), vagy Pál apostol által Timóteusnak: „Kérve kérlek az Isten és a Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak.” (2Tim 4:1-4)
A megkezdett új esztendőben új odaszánással hirdessük az Úr megtérésre és ébredésre hívó szavát, és hittel és reménységgel tekintsünk Megválónk visszatérése felé!
Lukács Tamás