Megvénülve – már várva a hazahívó szót – értem meg, hogy volt egy tervszerűség abban a nyolcvan esztendőben, amit Isten eddig nekem adott. A második világháború idején születtem. Anyám méhében már átéltem bombázásokat. Fölnőttem szegénységben. Olyan szeretetlen, rideg sivárságban voltam gyerek, amit ma elhinni is nehéz. Apám levágta a kenyér héját, s rárakta a kenyérre: „katonákat” csinált, ez volt rajta a szalonna. Asztalos inasként a segédurak (mert hívő voltam) rajtam köszörülték a nyelvüket. Cifrán káromkodtak, hogy ingereljenek. Azt akarták elérni, hogy mondjam utánuk. Minden nap megaláztak. Úgy megszoktam a csúnya beszédet, hogy mikor Csepelen a gyárban kezdtem dolgozni, a káromkodást már meg se hallottam. Nem tanulhattam, csak felnőttként.
Viszont van életemnek egy másik oldala is. Nyaranta kint a tanyán egy olyan mélyen hívő idős házaspár vett gondjaiba, hogy a koromhoz képest megerőltető munka ellenére a mennyországban éreztem magam. Nemcsak a természet közelsége, a zsenge kukorica illata, a kiskacsák puha pelyhessége miatt, hanem a minden reggel-este bibliázás miatt még inkább. Kitörölhetetlen bennem ez a tiszta szellemi légkör, amivel ott találkoztam.
Fiatalként találtam meg a gyülekezetemet, ahol sok örömben volt részem. Aztán elhívott Isten a lelkipásztori szolgálatra. Adott egy olyan feleséget, aki pont hozzám illett. Öt gyermeket is. Ekkor is szegények voltunk, de ez nem számított, mert szerettük egymást és a kicsiket. Amikor felnőttek, unokáinkban gyönyörködtünk. Ez több volt, mint amit valaha reméltem. Tíz éve vagyok egyedül, mert drága Párom meghalt, és őt még ma is gyászolom.
Hosszú életem során néha onnan jött a kísértés, ahonnan vártam, sőt ahonnan már megszoktam. Néha egészen máshonnan, és ez mindig váratlanul ért. Olykor azok bántottak, akiktől nem vártam. Máskor azokat bántottam, akiket a legjobban szerettem. Ezek néha égették a szívemet, és nagyon fájt, máskor föl se vettem. Sokszor panaszkodtam, máskor dicsekedtem. Jól is éreztem magam a bőrömben, meg szörnyen is. Meg is becsültek, meg is vetettek. Egyet soha nem kérdőjeleztem meg: hogy velem van-e az én Uram? Ez mint egy szivárványív foglalja össze mindazt, ami velem történt. Isten mindenkinek megadja élete szép ívét. Nem mindig láttam így. Volt olyan, hogy belül nagyon keserű voltam, reménytelen. Pöröltem is Istennel. De ez is beletartozott abba, amit Ő születésemtől fogva nekem szánt. Legtöbbször nem így láttam. Meg kellett öregednem ahhoz, hogy erre rájöjjek.
Most elnézegetem három dédunokámat. Mind a három fiú. Gyönyörű, értelmes, nyílt tekintetűek. Illata van friss és üde intelligenciájuknak. Tudom, hogy szüleik mindent megadnak nekik, amit csak tudnak. Imádkoznak értük, és igyekeznek példás életet élni. Mi is ezt tettük, mégis eljött a kamaszkor mindegyiknek, mint annak idején nekünk is. Fölsóhajtok: „Uram, de sok mindenen át kell nekik is menni, mire fölismernek, megszeretnek, megtanulnak ragaszkodni hozzád… Vigyázz rájuk, mint tieidre! Mindig! Őrizd őket, ahogy csak te tudod! Ne adj nekik se többet, se kevesebbet, mint amennyi elég. Most még olyan gyönge a csontjuk, tiszta a szívük, és azt mondtad: ilyeneké a mennyek országa. De őket se fogja kímélni az élet. Őket is megkörnyékezi a bűn. De nekik is sok szépet és jót tartogatsz. Legyen ez a több! És ha majd ők is rájönnek erre, hadd szeressenek miatta téged nagyon. Hadd jöjjenek rá ők is, hogy tervedben benne voltak már a világ alapjainak felvettetése előtt (Ef 1:4). Mi pedig csak nevelgessük őket bátran Isten félelmében. Gyönyörködjünk bennük, és adjunk hálát értük!”
Néhány eseményre utaltam a magam életéből, de alapjában nem is erről van szó. Ki az, aki kigondolta, eltervezte mindezt? És ezt folyamatosan, ma is kíséri, mert még a halálon innen vagyunk? Az Úr Jézus azt mondta, hogy a fejünk hajszálai is nyilván vannak tartva a mi mennyei Atyánk előtt (Lk 12:7). Eltúlozta? Vagy ez csupán a teremtés előtti időkre vonatkozik, de mára már nem? Ha így volna, akkor csupán egy általános jellegű isteni tervről volna szó. De akár saját sorsunkra is gondolhatunk így? Ez valamiféle determinisztikus ügy, amiről nagy viták beszámolóival rendelkezünk? Ugyan nyugvópontra sohase jutottak, mert szemben áll velük a szabad akarat tana. Egyébként – úgy vélem – az ilyen magasröptű viták azon túl, hogy hidegek, a legtöbb egyszerű ember mindennapjaitól olyan távol állnak, hogy távolabb már nem is lehetnek. Túl sok a napi gond, hogy ilyen meddő dolgokra jutna.
Amikor mi Istenről gondolkodunk – ha még tiszta az agyunk – vagy dogmatikai alapigazságok jutnak eszünkbe, akkor is legtöbbször általánosságok vagy csak a negatív megfogalmazásúak jutnak eszünkbe. Teremtő, gondviselő, mindenható, mindentudó, örök, szent, megvesztegethetetlen, igazságos, irgalmas, nem részrehajló, stb. De hogy tényleg figyelemmel és jóakaratú bölcsességgel, – szabadságunkat tiszteletben tartva – bűneinket, bukásainkat föl nem róva, gyöngéden igazgasson?... Ő, aki az egész világot befolyásoló hatalommal élőket és visszaélőket, eszmefundálókat, tudósokat, művészeket szemmel tartja, rám is ugyanúgy gondja van? Hogy nem a születésemtől, hanem már a fogantatásomtól fogva vigyáz rám és bajlódik velem?... Nekem szinte hihetetlen! De ha most öregemberként visszatekintek az életemre, mégis valami ilyesmit látok. Hogy miért kell hozzá a higgadt, tiszta gondolkodás? Mert annyi nyúlós, nyálas, ragacsos ömlengést hallottam már Isten jóságáról, amelyben vagy feltűnni vágyást, vagy a kisebbrendűséggel küszködő önigazolást sejtettem, hogy magam felé is ugyanezzel a gyanúval kell élnem.
De akkor ez a hajszálunkig számon tartó gondviselés nincs is? Csupán véletlen volt, ahogy rávezetett hivatásomra, megmutatta Zsuzsámat, gyönyörködhettünk egymásban és gyermekeinkben? Ma úgy látom, eleinte nekem menni kellett előre, építeni, tanulni, jót tenni, Igét hirdetni, tanácsot adni, tenni, amit lehet, előre menni, mindig előre. Valami hajtott, húzott, emelt és boldoggá tett. Éltem. Ma ennek épp az ellenkezője a dolgom: elengedni, átadni, visszalépni, hallgatni, meghallgatni, megbocsátani, elfelejteni, megbékülni… mindennel. Mintha az első fázis ellenkező folyamata történne, pedig nem az, csak a folytatása más. Letisztul minden. Meg kell mutatkoznia, hogy ki is vagyok csupaszon. Amikor lassan nem marad más, csak a puszta létem. Aztán még az se. Ez is, az is lassú folyamat. Ahogy örömöt okozott annak idején az előre menetel, ma – Zsuzsám hiányát kivéve – nem okoz gondot ez a leépülési folyamat. De ezen az életem ívén korábban sose törtem a fejemet. Ez a megtérés előtti időkről való tapogatózás is csak utóbb jutott eszembe dédunokáimat látva. Ezt az ívet ma valahogy a bőrömön érzem, és nagyon hálás vagyok érte. Sokkal többet kaptam, mint amit valaha reméltem.
Hegyi András