Itt van a nyár. Legtöbben tervezgetjük a szabadság idejét: utazás, nyaralás, tengerpart, rokonok vagy távoli barátok meglátogatása…, kinek mi áll legközelebb az igényeihez. Ez azonban felvet egy komoly kérdést: szabadságra megyünk a lelki élet terén is?
Korunk liberális környezetében nem ritka jelenség, hogy a Krisztusban hívő embereket is megkísérti valamiféle szabadelvűség, amikor a hitéletben kialakított személyes és elfogadott bibliai rendet egy időre félreteszi az ember. Gondolhatunk itt olyan esetekre, mint a nyári szabadság idejére emberünk többet enged meg magának, mint amit a hitben kiformálódott lelkiismerete egyébként megengedne. Kilépve az éves megszokott lelki-szellemi fegyelem alól, tágabbra nyitja a kaput, és – korlátozott időszakra ugyan, de – beenged olyan dolgokat is az életébe, melyektől más esetekben – vélhetően hitelvi szempontok miatt – tartózkodott volna. Lehet ez étkezéssel kapcsolatos (főleg italozás), látni, hallani, olvasni valók elfogadásával, társasággal vagy akár szellemi irányzatokkal kapcsolatos engedékenység. De mindezekkel együtt egyféle lazaság elfogadását is feltételezhetjük, mely az Úrral való kapcsolat terén jelentkezik: elhanyagolt imaidők, egyáltalán a Krisztussal való rendszeres kapcsolat következetes fenntartásának elmulasztása, az igei üzenet keresésének és az Úr Lelkére figyelésnek a hanyagolása.
Természetesnek kell vennünk, hogy egy kiruccanás, utazás vagy vendégségbe menetel olyan új helyzeteket teremthet, melyek akadályozhatják a hívőt a megszokott és helyesnek tartott életrend megtartásában, mert a változások megzavarják azt, és szükségszerűen igazodnia kell az új körülményekhez. Ebben az esetben azonban lényeges, hogy nem a szív és nem a szándék változik meg, hanem csupán a körülmények módosulnak, de a lelki ember az új helyzetben is keresi Megváltójával a „szemkontaktust”, azaz minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy Urával való kapcsolata zavartalan maradjon.
Hitbeli szilárdság és állhatatosság kérdése, hogy miként viselkedünk, amikor kilépünk az ismerősi körből, és idegen világba, ismeretlen emberek közé kerülünk, mint például egy külföldi nyaralás során. Itt nem lát senki ismerős, nincsenek fokozott igényű hitéleti elvárások. Nem kell mások „szemének” megfelelni. Tényleg nem kell?! És az Úr szeme?
Kinek akarunk tetszeni? Ha csak az ismerős gyülekezeti, testvéri környezet miatt vállaljuk az igei szempontok szerinti életet, akkor tulajdonképpen emberi elvárásokat szolgálunk ki. Embereknek akarunk tetszeni, és csak emberek dicsérő, elismerő véleményét keressük. Ez képmutatás.
Más összefüggésben ugyan, de nagyon ideillő gondolatot fogalmaz meg Pál apostol a Galata 1:10-ben: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”
Aki Urának, Krisztusnak akar tetszeni, ilyen értelemben függetlenül az emberi környezet elvárásaitól, azt keresi, ami Urának rá vonatkozó akarata, bárhol is van, nem megy „szabadságra” a lelki életéből, mert az ilyen könnyelműsködés az erőforrástól, Krisztusától vonná el őt.
Vegyünk egy példát: Mi hívő emberek mielőtt elvennénk az ételt, hálát adunk Istennek a gondviselésért, hogy kirendelte eledelünket. Így teszünk otthoni és gyülekezeti környezetben is. Mi történik akkor, ha idegen helyen, például egy étteremben ebédelünk? Nyilván, nem áll fel a hívő ember, és nem kezd el – kihívóan, bizonyítási kényszertől vezérelve – fennhangon imádkozni evés előtt, de a hálaadásnak van más formája is: csendben vagy félhangosan is lehet imádkozni, Istent keresve még az esetlegesen megmutatkozó, értetlenkedő pillantások ellenére is. Vagy Krisztustól idegen, esetleg vele ellenségesen szemben álló emberek között felfüggesztjük a hálaadásunkat?
Összegezve: krisztusi identitásunk próbája, hogy más jellegűvé válhat-e a magatartásunk idegen környezetben. Nem törvényeskedünk. Természetesnek mondjuk, ha valaki szabadságra megy, pihenni szeretne, ezért a Krisztus szolgálatának némely, a mindennapi gyakorlatban megszokott cselekményét elhagyja, és pihen. De a Krisztussal való meghitt kapcsolata ettől nem változik meg. Vele marad, vele éli át a pihenését, és boldog, hogy mindent megbeszélhet Urával. Lelke teljes békességével éli meg, hogy az Úr szeme előtt van, és minden erejével továbbra is azon fáradozik, hogy neki tetsző módon tehessen mindent. Megőrzi lelke készségét az Úr iránti engedelmességre. És amikor véget ér az utazás vagy a szabadság ideje, új erővel végzi tovább hitben vállalt feladatát családban, gyülekezetben és minden egyéb helyen.
Aki hívő emberként csak a látszatnak él – akárhogy is forgatjuk a szót –, képmutató. Szeretné elérni, hogy környezete elismerje szavait, tetteit, erőfeszítéseit, de közben a szívében nincs meg az Úr iránti szilárd elköteleződés. Ez csekély értékű lelkiség, és értéktelen építés a krisztusi alapra. Lásd 1Korintus 3:12-15: „Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát; az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.”
Végezetül még néhány igei figyelmeztetés:
„Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát: lélekből.” (Ef 6:6)
„…mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” (1Thessz 2:4)
„Ti szolgák, engedelmeskedjetek minden tekintetben földi uraitoknak; ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.” (Kol 3:22-24)
Az ilyen állhatatos, „új emberi” mivoltát hűségesen megőrző hívő ember Urának tetszésére él, bárhol, bármilyen környezetben van is: a lényeg nem változik.
Lukács Tamás