Gondolatok a nagy főpapi imádság üzenete alapján – Jn 17

A Mester az övéiért könyörög az Atyához, kéri, hogy akiket Isten neki adott, azokat tartsa meg, és szentelje meg a jelenvaló világ megrontó hatásai, elsodró erői között, és őrizze meg híveit a gonosztól.

Az Úr főbb kérései az isteni könyörület munkájáért:

    • tartsd meg őket a te neved által;
    • egyek legyenek, mint mi;
    • nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól;
    • szenteld meg őket az igazsággal!

Mennyire gyakorlatias, milyen mély és szeretetteljes ez az imádság! Urunk készül a fizikailag látható világ elhagyására, készül a félelmetes kereszthalálra, miközben gondolatai tanítványai körül járnak. Örül nekik, máshol hálát ad Istennek lelki fejlődésükért – „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek.” (Mt 11:25) –, miközben félti is őket. Kicsordul a szívéből a hála Atyja iránt tanítványaiért, akiket neki adott, akiket megtartott e világban az Isten nagy neve által, és megszentelte őket az igazsággal.

Urunk öröme, hogy választottai a világ vonzása ellenére is ragaszkodnak hozzá. A tizenkettőt egy híján megtartotta, ahogy fogalmaz: „megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia...” (Jn 17:12)

Júdás sodródásáról gondolkodva, azt érthetjük meg, hogy személy szerint ő sem volt árulásra predesztinálva. Ezt érthetjük meg a Jn 6:70 jézusi kijelentésében is: „Vajon nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? Egyikőtök mégis ördög.” Júdás kiválasztása után befogadott, majd megtűrt a szívében Krisztustól idegen vágyakat, gondolatokat – amik aztán hatalmukba kerítették –, és ezek teljességgel átvették felette az uralmat. Így történhetett meg, hogy végkifejletként egészen a gonosz befolyása alá került, és az utolsó vacsora alkalmán történt, hogy „bement a Sátán Júdásba...” (Lk 22:3) Így lett belőle a kárhozat fia, akiben beteljesedett az Írás ide vonatkozó prófétai előrejelzése: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt.” (Zsolt 41:10)

A veszély továbbra is fennáll. Itt maradó tanítványai és akik az ő beszédük alapján hitre jutnak, a gonosz támadásának vannak kitéve. Ezért Istenhez könyörög az ő megtartásukért, vagyis értünk is.

A veszélyek között Urunk külön is megemlíti a hívők egységének kérdését, ami nagy támadási felület a Krisztus népe életében. Hiszen mindannyian önálló személyiségek vagyunk saját érzésekkel, akarattal, gondolkodási képességgel, sőt, Isten megtapasztalásának némely részletében is eltérhetünk egymástól. Ezen felül folytonosan körülvesz bennünket a bomlasztó, szétziláló, egymás ellen uszító démoni hatalom is. Ezek között csakis az Úr megtartó munkája eredményezheti a hívők egységét.

Itt jegyzem meg, hogy folytonosan hálaadással tartozunk Istennek azért, ha megőrizhetett bennünket, Krisztus híveit hitbeli egységben.

A mi korunkban szinte végtelennek tűnik a világban a gonosz térnyerése. Működése mindent áthat. De most nem a gonosz uralmát akarom leírni, hanem csupán arra hívom az Olvasót, hogy lássuk együtt: mindezek között ma is kiárad Isten megtartó ereje ránk, hogy megőrizzen bennünket a gonosz befolyásától és az elsodródástól. Ez is hálaadásra ad okot.

Miközben Urunk készül az érettünk vállalt engesztelő áldozat betöltésére, odaszenteli magát e szolgálatra. Az Úr könyörgésében hangsúlyt kap tanítványainak meg- és odaszentelődése is. Így fogalmazza meg könyörgését: „én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.” (Jn 17:19)

A megszentelődésünk azt jelenti, hogy elkülönülünk, tisztán megőrizzük magunkat kizárólagossággal az Úr számára, és egy bizonyos célra, azaz Krisztus iránti engedelmességre átadjuk magunkat. Itt már nincs helye a megosztottságnak, a többféle érdek kiszolgálásának. Csak annak a célnak a szolgálatára adjuk magunkat, melyre Urunk rendelt bennünket.

A megszentelődés először is megtisztulással kezdődik. Mit kell értenünk ez alatt? – Példával hadd mutassam meg: piszkos, szennyes ruhát – bármennyire értékes is – ajándékba adni sértő. Ha megtisztítod, kedves és szép ajándék lehet. – Megszentelődésünk előfeltétele a bűnök, az Ige által megítélt tettek elhagyása. Egy régi énekünk így fogalmaz: „Távozzál a bűntől messze, messze el…”

Megtisztulunk az Ige által, ami az általa kijelentett igazság vállalásával történik. Isten kinyilatkoztatott akaratát elfogadó engedelmesség nélkül nincs megtisztulás. Az igazságot értsük úgy, mint az isteni valóságot. Az igazság vállalása nem álmodozások, nem is elképzelések vagy filozófiai tanítások útja, hanem Isten Igéjének – Krisztusnak – engedelmeskedő életrend kizárólagos vállalása. Megosztottság nélkül.

Az odaszentelődésre is szeretnék egy kis történetet elmondani: egy fiatal nő jegyese háborúba ment. Amíg távol volt, menyasszonyának közben akadtak kérői, de ő határozottan elutasította őket, és csak arra az egyre várt, akinek ő odaígérte a kezét. Állhatatosan várta szeretett vőlegényét.

Az Úr tanítványgyülekezete is várakozik. Eközben a környezeti hatások – fizikai és szellemi téren egyaránt – próbára teszik a hűségét: vajon képes-e megőrizni önmagát a visszatérő Krisztus számára?

Az Úr Jézus imádkozott értünk, győzelmes helytállásunkért, és ezért az Atya isteni hatalma megtart bennünket. Ami rajtunk áll: legyünk, maradjunk állhatatosak! Legyünk szigorúak önmagunkhoz, ügyeljünk a gondolatainkra, vágyainkra! Ismerjük fel, mi uralja a szívünket! Júdásnak, a kárhozat fiának példája legyen intő jel a számunkra! Az Úr Jézus őt is kiválasztotta, hogy apostola legyen, de Júdás szívében fokról-fokra teret nyert valamiféle e világi cél, és foglyul ejtette egész lényét. Nem kellett volna ennek így történnie, ha odaszenteli magát Urának, Krisztusnak.

Krisztus imádkozott értünk, hogy megtartassunk, és kiválasztásunknak megfelelően, kizárólagossággal szenteljük oda magunkat a mennyei Atya céljainak megfelelően!

Lukács Tamás