Egy valamirevaló kultúrának képesnek kell lenni dacolni a veszéllyel, még a halállal is. De milyen kultúra az, amelyik nehézségek idején felmondja a szolgálatot? Ha az alapok megrendülnek, repedeznek a falak is. Mert milyen szellemi erők állnak akár a hédonista poszt-keresztény nyugatiak, akár a most háborúban álló, szintén poszt-keresztény (vagy inkább poszt-kommunista) keletiek mögött? Nem gondoltuk mi európaiak már régóta pogány módon ugyanazt, amit a laodiceabeli keresztények, hogy „…meggazdagodtunk, és semmire nincs szükségünk…” (Jel 3:17)?
Hiszen errefelé több évtizede nem volt háború, csak gazdasági fejlődés meg tudományos eredmények. A morális állapotokat meg úgy meg lehetett szokni, hogy azt senki nem érezte problémának. De nem ugyanígy gondolkodtak önmagukról már az ókorban is a hédonista, morálisan meggyengült kultúrák? Az egyiptomiak (Ez 32:2-10), az asszírok (Ez 31:2-17), a babilóniaiak (Ézs 13:1-14:21), a tírusziak (Ez 27:1-28:23) és a Krisztus után a IV. századi gazdag és elpuhult rómaiak? Aztán néhány századdal később a bizánciak (Róm 1:25-32, 2Pét 2:4-7, stb.)?
Ma úgy gondolják, hogy nekem jogom van bűnben élni, neked pedig nincs jogod bűntelennek lenni. Nekem jogom van paráználkodni, de neked nincs jogod nem paráználkodni. Nekem jogom van lopni, de neked nincs jogod nem lopni. Nekem jogom van hazudni, de neked nincs jogod igazat mondani. Nekem jogom van Istent káromolni, de neked nincs jogod Istent védeni vagy dicsőíteni. Nekem jogom van a pedofiliára, neked azonban nincs jogod megvédeni a gyerekeidet tőlem. Ha viszont Lót beköltözött Sodomába, mert azt gazdag vidéknek, Éden kertjének látta, attól kezdve neki kellett alkalmazkodnia Sodoma szokásaihoz. Szabadsága csak Ábrahámnak volt, de ő Sodomán kívül élt. Hitler korában a németeknek joguk volt megalázni, sőt megölni a zsidókat. Ezt nem büntették. De azokat igen, akik mentették őket. A kommunista diktatúra idején szabad volt a keresztényeket gúnyolni, üldözni, besúgni, bebörtönözni, és azokat jutalmazták, akik ebben részt vettek. Azonban minden korlátozás ellenére mégis, akkor is az volt szabad, aki szilárd erkölcsi alapokon állt.
Basilea Schlink[1] szerint az ezerkilencszázhatvanas évek közepén elkezdődött, vagy még inkább felerősödött egy bizonyos „sátáni korszak”. Ez az Egyesült Államokban élő „fekete pápa”, vagyis a „sátán egyháza” alapítójának nyilatkozata. Olyan ez, mint egy duzzasztómű átszakadása. A démonizmus áradata özönlötte el az országot. Tobzódó életmód és az alantas testi kívánságok korlátlan kielégítése vált sokak életeszméjévé. Az írott és az elektronikus média milliók erkölcsi értékeit kezdte fokozott mértékben rombolni. Televíziós és rádiósprogramok – olykor a művészet, a kutatás vagy az oktatás álarca alatt – félre nem érthető ösztönzéseket adtak a brutalitásra, a gyilkosságokra és a szexuális perverzitásokra, és támogatni kezdték a még meg nem született emberi élet iránti érzéketlenséget. Terjedt az eutanázia.
Gonosz praktikák, amelyek korábban a társadalom peremére korlátozódtak, és elkövetőik egykor súlyosan bűnhődtek, most már nyíltan szót kaphattak. Reklámok, újságok címlapjára kerültek. A lelkiismeretfurdalást úgy kezdték kezelni, mint ha betegség lenne. Valamiféle egészségtelen önkorlátozás. E késztetések hatása alatt az ember többé nem érzi felelősnek magát a tetteiért. Felszabadul minden korlátozás, a jó és rossz isteni mértéke alól. A minap a Duna tv egyik úti filmje Amsterdam egy régi városrészében, a vigalmi negyed közepén ottfelejtett ódon templomot mutatott. A falakon ott vannak még a szentképek, de belül egy narkót legálisan forgalmazó, rossz lányokat közvetítő kocsma bárpulttal.
Tudósok, ügyvédek, orvosok képviselték - még egyháziak is - hol belenyugvó távolságtartással, hol nyílt állásfoglalásukkal, hogy a törvényt és az igazságosságot nem a Bibliához, hanem az etikáról alkotott társadalmi nézetek változásához kell igazítani. Az erkölcsi földcsuszamlást többé nem lehetett föltartóztatni. Lavina kezdett legördülni, az összes eddigi között a legfélelmetesebb, mivel ez a bűn sötét lavinája lett. Az emberek, sőt egész nemzetek is a lavina alá kerültek. Mert a bűn pusztító erő, ami elkerülhetetlenül romlásba dönti az embereket. Bűnözők generációja támadt. Az emberek és nemzetek életét hamarosan az erőszakosság és a sorozatos bűncselekmények árasztották el. Értelmetlen iskolai lövöldözések, tömeges sorozatgyilkosságok, a médiából - sokszor a híranyagból - tanult technikák szerint. A bűn okozta fizikai és szellemi betegségek miatt sok esetben az emberek összeomlott személyiségekké váltak, és magukon hordozták a halál bélyegeit.
Ugyanezt a folyamatot Dietrich Bonhoeffer[2] így írja le: „a gonosz színjátéka mindent összezavar. A hagyományos erkölcsön nevelkedettek számára zavarba ejtő a történelmi szükségszerűségre hivatkozni. A történelem immanens igazságossága csak a látható cselekvést jutalmazza vagy bünteti. Isten igazsága azonban a szíveket vizsgálja és ítéli meg. Gaztettek néma tanúi lettünk. Minden hájjal megkentek vagyunk. Kitanultuk a tettetés meg a köntörfalazás művészetét. Tapasztalataink alapján bizalmatlanokká váltunk az emberek iránt. Konfliktuskerülővé, kényelmessé váltunk. Nem hiszünk az egyszerű, mesterkéletlen, őszinte embereknek. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy Isten előtt felelős életet éljünk.”
Ez a két, saját korszellemükről szóló beszámoló meglehetősen szomorú képet mutat. Természetesen akkor is voltak tisztességes emberek, összetartó családok, józan örömökkel élők. De olyanok is voltak, akik már érzékelték a rossz tendenciát. De már nem a tisztességesek adták a mintát. Mint ahogy napjainkban Amerikában is, Európában is van egészséges része a társadalomnak, de már nem ők határozzák meg az életideált, hanem a könnyedebb stílusok. A morálisan egészségeseket maradinak, nem a jövő életrevaló nemzedékének látják. Főleg, ha ráadásul még keresztények is. Az új generáció nem csak az újabb és újabb technikai eszközök között ismeri ki magát, hanem megszokja az új politikai stílust és az ideológiai nyomást, még a szélsőségeseket is. Korábban is volt homoszexualitás, de nem volt divat. Pláne nem volt tolakodó, mert még szégyellték. Ma már alig létezik ízléstelen polgárpukkasztás, mert Nyugaton jószerével polgár sincs.
Putyin[3] katonái, ha valaha találkoznak a pirosra festett szájú, melltartót viselő körömcipős fiúkkal, aligha fognak megijedni tőlük. Állítólag ő is ismerte a szegénységet. Gyerekként Leningrádban társbérletben laktak, fürdőszoba nélküli közös konyhás lakásban. A folyosó végén lévő közös WC-t használták. Aztán a KGB-s múltjáról azt mondja, hogy „itt az utasítás a legfőbb törvény”. Itt többé moralitásról beszélni vagy azt várni illúzió. Ez már ismerős a náci Németország történetéből: „parancsra tettem”. Akár ki is cserélhető: „nyomásra tettem”, „divatból tettem”, „érdekből tettem”, „félelemből tettem”, stb. De van-e Nyugaton olyan, akinek akkora tekintélye van, hogy parancsolni is tud? És vannak-e, akik engedelmeskedni akarnak? Nem erodálta-e már rég ezt a nagy liberális nevelés? Ki tud parancsolni ott már akár csak a gyerekeinek is? Az ilyen elpuhultság csak nevetséges. Nyugaton a kényelmesség tendenciája, az ostoba hobby-k meg a bűnözés különböző fajtái hódítanak és terjeszkednek. Az emberek meg se ütköznek rajta.
Pedig megvan ennek a parancsteljesítésnek a szentségesen szent ellenkezője is: „…az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.” (Mk 8:31). „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülni? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt...” (Lk 24:25-32) - Hogy hevülhessen a mi szívünk is, és nekünk is meg kelljen maradni amellett, ami jó és egészséges.
Persze mindenfajta egybemosás több mint hiba. Sematikus és igazságtalan, valamint nevetségesen hiú önminősítéshez vezetne, - hogy azért mi magyarok mégiscsak különbek vagyunk. Először is, mert nem vagyunk különbek. Másodszor pedig azokat a milliókat ismerjük-e személy szerint, hogy ilyenfajta kijelentésre ragadtassuk magunkat? Akik lehet, hogy ugyanúgy szenvednek, mint mi. Még akkor is, ha a tendenciákat érzékeljük, és azok miatt jogosan aggódunk. Sőt, el is határolódunk, és mindent megteszünk azért, hogy utódainkat is megóvjuk. Mert a normális a normális.
Hegyi András
[1] M. Basilea Schlink: Hűséged oltalmában: 328.kk.o. – Nagy Perge Zoltán kiadásában Bp., 1997.
[2] Dietrich Bonhoeffer - i.m.: 10. és 23. o.
[3] Szemtől szembe Putyinnal – interjú kötet – magyarul Pannonica kiadó Bp., 2000.