Igazán nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de talán nincs is olyan ember, aki egy meglehetősen szorult helyzetben ne kiáltott volna már fel valami hasonló módon. Sokféle nehéz helyzet létezik. Van, ami egyszerűen abból adódik, hogy ebben a bűnnel terhelt világban élünk, hiszen a bűneset óta együtt kell élnünk a fájdalommal, a nehézséggel, a fáradtságos, néha szinte eredménytelennek látszó munkával és a szenvedéssel. Ugyanis Isten szavának megfelelően bogáncs és kóró terem magától, bár verejtékezve igyekszünk termővé tenni az ember miatt átkozottá vált földet. Aztán az orvostudomány fejlődése ellenére is a fájdalom néha szinte elviselhetetlen méreteket ölt egy-egy élethelyzetben, és bár folyton-folyvást keressük, kutatjuk az örök fiatalság elixírjét, de próbálkozásaink rendre csődöt mondanak, s ma is az a kérlelhetetlen valóság, hogy „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik.” (Zsid 9:27)
Ezek a harcok néha viselhetőbbnek tűnnek, máskor egyik pillanatról a másikra nehézzé, sőt kritikussá fordulhatnak. Sokszor nem is rajtunk múlik mindez, hiszen mi csak elszenvedői vagyunk a nemkívánatos folyamatoknak. Betegségek, járványok természeti csapások érhetnek minket, vagy háborús helyzet robbanhat ki körülöttünk, máskor üldözések tüzébe kerülhetünk, s mindez olyan méreteket ölthet, hogy csak arra marad erőnk, miközben igyekszünk a zajló hullámok hátán egyensúlyozva meregetni süllyedő csónakunkból a vizet, hogy felkiáltsunk: „Uram! Ments meg minket, mert elveszünk!” (Mt 8:25b) Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a legjobb helyre fordulunk segítségért, a Mindenható Istenhez. A probléma abból adódhat, ha csak ilyenkor jut eszünkbe Teremtőnk, de máskor, amikor könnyebben mennek a dolgaink, elfelejtkezünk Róla.
Az is fontos kérdés, hogy egyáltalán ott van-e életünk csónakjában Urunk, azaz Vele együtt igyekszünk-e élni a mindennapokat, vagy sem. Úgy is fogalmazhattam volna, hogy a hitünk egy valóságos, élő valami-e, amely olyan szoros összeköttetést biztosít az erő forrásával, mint ahogy a szőlővessző összeköttetésben van a tőkével, vagy pedig pusztán valamiféle kegyes életgyakorlat, amolyan szépen csillogó máz, ami könnyen megrepedhet, sőt le is mállhat a nehézségek hatására.
Viharok ekkor is, akkor is vannak, és bár szeretnénk elkerülni, de lesznek is, csak nem mindegy, hogy ezek között megmaradunk-e vagy pedig elveszünk. És ez a megmaradás nem mindig jelenti azt, hogy sértetlenül átvészeljük a tomboló, üvöltő szeleket, sőt még azt se, hogy egyáltalán túléljük ezeket a kritikus élethelyzeteket. De azt igen, hogy a belső emberünk, az Istentől kapott lelkünk-szellemünk nem pusztul bele a megpróbáltatásokba, s lehet, hogy fizikailag megtépázottan kerülünk ki a zajló hullámok közül, de a hitünk megmarad, sőt sok esetben megacélozódik és megedződik.
Azt is el kell ismernünk, hogy néha saját engedetlenségünk és önfejűségünk miatt kerülhetünk életveszélyes helyzetbe. Ott van például Jónás próféta esete. Ő is egy viharzó tengeren hányódó hajóban találta magát az apostolokhoz hasonlóan, mégpedig teljesen kilátástalan élethelyzetben, de ő a saját engedetlensége miatt került ebbe az állapotba. Isten ugyanis Ninivébe küldte volna prédikálni, csakhogy ő nem akart odamenni, ezért egy ellenkező irányba induló hajóra váltott jegyet, s ennek aztán meg is lett a következménye. Istennel nem érdemes ujjat húzni, ezt még a pogány hajósok is tudták, hiszen azt kérdezték Jónástól, amikor világossá vált, hogy miatta kerültek ebbe az életveszélyes állapotba: „Hogy tehettél ilyet?” Logikus kérdés, és józan állapotában nem is érti az ember, hogy hogyan fordulhat elő, hogy megpróbálunk szembemenni a Mindenható Istennel, de a valóság azt mutatja, hogy dacos, lázadó, bűnnel terhelt szívünk sokszor próbálkozik. Nagy kegyelem, ha Isten ilyenkor nem tipor el minket, bár megtehetné, hanem nekünk is rendel egy „nagy halat”, ami valami úton-módon kiment minket a biztosnak látszó pusztulásból, és így esélyt kapunk az ismétlő vizsgára.
Végül meg kell említenünk még egy helyzetet, ami szintén viharokat okozhat az életünkben. Ez pedig az, amikor lelkünk ellensége, az Ördög igyekszik megakadályozni azt, hogy az Úr rajtunk keresztül elvégezhesse a maga munkáját, és ennek érdekében minden eszközt megmozgat.
Itt van például az a történet, amikor egyik alkalommal a tanítványok Jézus utasításának megfelelően csónakba szálltak, hogy átevezzenek a Genezáret-tó túlsó partjára, a Mester pedig a csónakban aludt. Ez a túlsó part a Tízváros területe, vagy görögül Dekapolisz, hiszen görög területről beszélünk, és itt volt Gadara városa is. Jézus soha semmit nem tett céltalanul vagy magáért való módon. Ő pontosan tudta, hogy miért mondta azt a tanítványoknak, hogy evezzenek át erre az idegen területre. A Sátán is tudta, hogyha Jézus erre a vidékre érkezik, akkor neki esélye sincs, pedig neki ott egy komoly bástyája van, hiszen ott él az az ördöngös, akit semmilyen módon nem lehet se megkötözni, se megfékezni. Ezért már a tó közepén ellentámadásba lendült, s olyan vihart idézett elő, olyan hullámokat korbácsolt, hogy még a sokat tapasztalt halászok se tudtak vele mit kezdeni. Egy ősi mondás szerint a legjobb védekezés a támadás. Ezt alkalmazta itt lelkünk ellensége, hiszen nem szerette volna kiengedni a karmai közül szerencsétlen fogvatartottját. Azt gondolta balgán, hogy a Világmindenség Urát ilyen egyszerű módon elteheti az útból. Úgy tűnik nem számolt azzal, hogy Jézus ura a szélnek és a haboknak is, és ha Ő szól, akkor csöndnek kell lennie. Nincs az a természeti erő, legyen bár még oly hatalmas is, mely szembe tudna szállni az Ő világteremtő és fenntartó hatalmával.
Érdemes megfigyelni, hogy az Ördög nem adja fel egykönnyen a tervét, és a partot érés után is folytatja ellentámadását, hiszen az evangéliumok feljegyzése szerint az ördöngös futott Urunk elé így kiáltozva: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!” (Lk 8:28b) Úgy gondolom, ez komoly szereptévesztés a Sátán részéről, hiszen egy legyőzött ellenség nem utasíthatja a legyőzőjét, s bár az Ördög erős fegyveres, de Jézus az erősebb. Ez a történet folytatásából ki is derül.
A végén már csak egy személyes emléket szeretnék megosztani ezzel kapcsolatban, a Sátán módszere ugyanis semmit sem változott. Még kicsik voltak gyermekeink, és férjem már akkor is sokat szolgált szerte az országban is. Hirdette az evangéliumot nemcsak a saját gyülekezetünkben, de ifjúsági táborokban, sátoros evangélizációkon, hitmélyítő alkalmakon egyaránt. Amit csak tudott, elvállalt, hiszen mindig is „csontjaiba rekesztett tűz volt” az örömhír továbbadása.
Ha tehettem, én is elkísértem a lányokkal, hiszen úgy gondoltuk, hogy közös a szolgálat. Ám igyekezetünk sokszor meghiúsult, sőt egyre gyakrabban, mégpedig azért, mert az utolsó pillanatban valamelyik gyermekünk rendkívüli módon megbetegedett. Mind az utolsó pillanatot, mind a rendkívüli módot szó szerint kell érteni. Szegény gyermekorvosunk csak a fejét csóválta mondván: „nem találok semmi magyarázatot a rendkívül magas lázra, s az érthetetlen rosszul létekre, és a gyors, egyik pillanatról a másikra történő gyógyulásra sem.” Így ment ez egy ideig, míg rájöttünk egy különös törvényszerűségre. A betegség mindig addig tartott, míg a szolgálat, és ha vége volt, a gyermek is meggyógyult. Felismerve a Sátán alattomos munkáját, mellyel meg akarta akadályozni a lélekmentést, imádkozni kezdtünk védelemért, és másokat is erre kértünk, és megszűntek a különös rosszullétek.
Ez csak egy példa a sok közül, és biztos vagyok benne, hogy szolgálatban álló testvéreim is számtalan történetet megéltek már ezzel kapcsolatban. Ez nem ok a félelemre, se a meghátrálásra, de annál inkább az imádkozásra, hiszen Jézus hatalma ma sem kevesebb, mint földönjártakor volt; Ő azért jött, hogy szabadon bocsássa a megkötözötteket, és a Sátán munkáját lerontsa. Ez a reménységünk!
Kulcsár Anikó