A napokban újra rám terhelődött az a kérdés, hogy vajon ki alkalmas az Úr szolgálatára? A nagyok? A bölcsek? Az okosak? A társadalmilag megbecsültek? Nem. Nem ez a kiválasztási szempont, hiszen akkor sokan soha nem lehettünk volna az Úr követői. Az apostolok között is jó néhány olyan volt, akiket a kor vallási vezetői biztosan nem támogattak volna, hiszen a vámszedőkkel még egy asztalhoz se ültek, de egy zélóta, gerillaharcos se tartozott a vallásilag elfogadható társadalmi réteg közé.
Akkor miért pont őket választotta Urunk? A válasz – azt hiszem – sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: engedelmesek voltak. Nem kerestek kifogásokat. Pál apostol szavaival élve, „nem tanácskoztak se testtel, se vérrel”, amikor az Úr megszólította őket, hanem szakítva az addigi életükkel, követték a Mestert.
Ezt elolvasva, olyan magától értetődőnek tűnik, de megtenni már nem is olyan egyszerű, hiszen egy megfontolt, érett, felnőtt ember, nem hoz ilyen bizonytalan kimenetelű döntést, ráadásul nem ilyen könnyen, – magyarázzuk sokszor a bizonyítványunkat. Mert hát mi lesz a munkámmal, a megélhetésemmel, a családommal, a társadalomban elfoglalt helyemmel, a jó híremmel, a barátaimmal, és még ki tudja, hogy mi mindennel! Az ember nem lehet ennyire felelőtlen! Sokan még azt is hozzáteszik, hogy ezt még Isten se várhatja tőlem! Miért is nem? Ő ugyanis nem azt nézte, hogy mibe kerül Neki a mi megváltásunk, hanem azt, hogyha nem könyörül rajtunk, akkor menthetetlenül elveszünk, hiszen a bűn zsoldja a halál, és igéjéből tudjuk, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.
A ma embere nem szereti az ilyen kemény szavakat hallani. Mi valahogy az eddigi életünkhöz plusz ráadásként szeretnénk megszerezni a bűnbocsánatot és az örök életet, s nem akarunk hallani a Krisztus-követés áráról. Pedig van ára is, mégpedig néha nem is olyan kevés!
Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ilyesmi csak távoli helyeken történhet meg, vagy a régmúltban voltak ilyen nehézségek, szeretném elmondani, hogy több kedves testvérem tett bizonyságot nekem hasonló megpróbáltatásokról. Volt, aki olyanról is beszámolt, mégpedig mosolygós, békés arccal mesélt minderről, hogy annak idején az imaházba járásért kapott körmösöktől sokszor kivérzett az ujja, de ez nem tántorította el Urától és Megváltójától, bármennyire is fájt és sajgott a seb.
Mi néha sokkal kisebb megaláztatásokat is tragédiaként élünk meg, s igyekszünk megalkudni a körülményekkel, miközben egyértelmű Mesterünk figyelmeztetése: „Ha valaki énutánam akar jönni,” – tanít Urunk –, „tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” (Lk 9:23-24) Kár lenne veszni hagyni az üdvösségünket!
Kulcsár Anikó