2021 nyár derekán jártunk. Az Olimpiáról szóló élő közvetítéssel mulattam az időt. Lázba tud hozni a nemes küzdelem. Helyesbítenem kell, csak tudott, mert mára egyre kevesebb az ilyen esemény. Amióta a volt NDK úszónőinek hormonkészítményekkel történt doppingolása közismertté vált, – emlékezetem szerint ez a XX. század nyolcvanas évei körül lehetett, – azóta kétségekkel fogadok minden kimagasló teljesítményt. Ha jól emlékszem, nem a doppingteszten buktak le ezek a lányok, hanem évek múlva, a félreérthetetlen külső jegyekben megnyilvánuló elférfiasodásuk volt az áruló jel.
A hírek szerint egyikük, amikor rádöbbent, hogy milyen nagy árat kellett fizetniük a csalással megszerzett győzelemért, – mert a férfihormonok káros hatása visszafordíthatatlan volt, – véget vetett életének. Ezen a nyáron egy gátfutó hölgynek köszönhetően mégis más véleményre jutottam. Van nemes küzdelem! Igaz, hogy erről nem a győztes, hanem az utolsó helyezett gátfutó leány győzött meg az olimpiai élő közvetítés alatt.
A rajtpisztoly eldördült. Kilenc izombomba rakéta robbant ki, szinte egyszerre. Az első akadályon mindannyian sikeresen túljutottak. Máris jött sorba a többi. Valaki leverte a következő akadályt. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy el fog esni, ráadásul odakapott a lábához, de azután úrrá lett kibillent egyensúlyérzéke felett, és futott tovább. Ez az egy-két pillanat már elég volt ahhoz, hogy az élen futóktól lemaradjon. A küzdelem folytatódott. Elől a győztes széttárt karokkal jelezte, hogy ő már célba is ért. Aztán jöttek a többiek is. Végül beért az utolsó versenyző is. Csupán másodpercek voltak a különbségek közöttük. Mindnyájan kimagasló teljesítményt nyújtottak. Számomra azonban az igazi győztes mégsem az volt, akinek az aranyérem jutott, hanem az, aki utolsónak ért a célba. Azt is megmagyarázom, hogy miért.
A befutó után a legtöbben térdre rogyva, földre fekve folytatták a küzdelmet, most már „csak” az oxigénért. A győztes az ünneplők mámorából nyert erőt. Nemzete lobogóját magasra tartva fogadta az ünneplést. A második helyezett, edzője vállán sírta ki csalódottságát; egy másik leány – az, aki leverte a lécet, – fájdalomtól eltorzult arccal, összegömbölyödve szorította kezét a lábára. Csak az utolsónak befutott társa térdelt mellette. Megpróbált segíteni. Éppen ő. Pedig neki is nagyon fájhatott. Igaz ugyan, hogy nem a lába, hanem az, hogy utolsó lett, de itt most egyértelmű volt, hogy neki nem ez volt a fontos, hanem az, aki segítségre szorult. Sürgetőn integetett a partvonal felé, hogy végre vegyék észre a bajbajutottat. Amikor megérkeztek a hordágyas segítők, ő még akkor is versenytársa mellett maradt. Fogta a kezét, és mint egy hozzátartozó nem tágított mellőle. A magam részéről én az ő nyakába is érmet akasztottam volna beszédes tettéért, no meg azért, hogy önkéntelenül, de az is lehet, hogy tudatosan megélte, s ezáltal eszembe juttatta Jézus figyelmeztető szavait: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” (Mk 9:35b) Természetesen nem arra gondoltam, hogy szándékosan lett utolsó, hanem a második tagmondatban foglaltaknak tett eleget. Egyéni kudarcát félre tudta tenni, és attól kezdve csak a sérült sporttársa volt számára fontos.
A közvetítés után elővettem Bibliámat, és figyelmesen elolvastam Márk evangéliumából a 9. és a 10. fejezetet. Elgondolkodtató, hogy Jézus két, egymás utáni eseményt követően figyelmezteti övéit a „rangkórság” és az elsőbbség hajszolásának hiábavalóságára. Első alkalommal odahaza Kapernaumban, másodszor útban Jeruzsálem felé. Ráadásul ugyanazzal az igével ismétli meg Jézus ezt a fontos útravalót.
Emlékezzünk csak vissza, hogy a múltban mikor mondtunk egymás után többször valami fontos intést kiskorú gyermekünknek vagy unokáinknak!? Akkor, ha észrevettük, hogy nem figyel. Mert valami más sokkal fontosabb volt számára, mint az, amit mi mondtunk. Pontosan ilyen helyzetnek lehettünk tanúi itt is. Jánosnak és Jakabnak nem volt elég, hogy az elsők között csatlakozhattak Jézushoz. Ahelyett, hogy a hátborzongató elhangzottak miatti döbbenet (Jézus harmadszor jelentette be a reá váró szenvedéseket) beléjük fojtotta volna a szót, a Zebedeus fiúk nem restellnek előállni balga, elsőbbségüket biztosító kérésükkel. „Add meg nekünk, tedd meg nekünk…” Az a gyerekes viselkedés is megdöbbentő, hogy még a kérés elhangzása előtt ígéretet várnak, hogy Jézus teljesítse nekik azt, amit kérni fognak. Ez a kérés végérvényesen leleplezte a szívük sötétségét. Hangot adtak annak, hogy ha már elkerülhetetlen mindaz, amiről Jézus beszélt, (szenvedése és halála) akkor legalább jobb- és baloldali helyüket hadd biztosíthassák Jézus eljövendő dicsőségében. Nem csoda, hogy a tíz tanítvány haragját magukra vonták a viselkedésükkel.
A történet csúcspontja számomra ma a (Márk) 10. fejezet 42. verse. Jézus „magához hívja őket”. Érthetetlen, meg nem érdemelt szeretetről tanúskodik ez a három szó: magához hívja őket. Diszkréten, tapintatosan, szeretettel kimenti a haragosok közül e kettőt, hogy újra elmondhassa nekik azt, hogy közöttük ne az első helyre való vágyakozás legyen fontos, hanem éppen az ellenkezője: „aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” Úgy is értelmezhetjük Jézus „legyen” szavát, hogy ezt parancsba adta. A parancshoz pedig magyarázatot fűz: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mk 10:45) Jézus az Ő tanítványait nem az egymással szembeni vetélkedőre hívta el, hanem kőkemény, életmentő emberhalász szolgálatra. Ő ehhez példát is mutatott nekik. Saját élete hiteles példáját.
Kedves Testvéreim! Jézus ma minket is magához hívott. Micsoda kegyelem, hogy még van szava hozzánk. Nem fáradt bele abba, hogy munkába vegyen minket. Figyelmeztetni akar, hogy kimentsen a bűn rabságából. Azt akarja, hogy az Ő nyomdokát követve tudjunk szolgálni másoknak. Nem legelöl, hanem leghátul. Úgy, ahogyan Ő tette. Nem hatalmaskodva feltűnni, hanem a szolgálat végeztével feltűnés nélkül eltűnni.
Érdemes megfigyelni mindkét fejezetben a többi tanítvány viselkedését is. Először otthon, a megszokott környezetben kérdezett rá Jézus, hogy: „Mi felett vetekedtetek egymással az úton?” (Mk 9:33b) De ők nem válaszoltak, mert tudták, hogy nem volt helyes, hogy azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb. Vagyis bűntudatuk, az volt, de bűnbánatuk nem. Tíznek közülük bizonyosan. Ekkor mondta nekik Jézus az első figyelmeztetést: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” (Mk 9:35b) De vajon mi zajlott le a Zebedeus fiúkban? Nekik még bűntudatuk sem volt. Különben nem álltak volna elő azzal a képtelen, gyerekes kérésükkel, hogy majdan Jézus dicsőségében, jobbján és balján kaphassanak helyet.
Vajon miért foglal el ilyen nagy helyet az ember életében ez a két kérdés: Ki a nagyobb? Ki az első? Az ezekért való tülekedés már az óvodában, az ártatlannak tűnő csatározással elkezdődik. Végül, mire felnő az ember, az elsőbbségért folyó marakodás szinte naponta emberéleteket követel, véres háborúkká fajul. A magam életében azt tapasztaltam, hogy ez a két bűnös vágy (nagyság, elsőbbség) kéz a kézben jár egymással. Éppen olyan, mint a libikóka. Hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban. Minél tovább élvezzük a libikóka hinta-palintáját, annál nehezebb leszállni róla.
Emlékezzünk vissza, milyen mámoros boldogsággal töltött el az, amikor a tornabemutatón a mi szemünk fénye állt legelöl. Másnap mindenkinek ezzel dicsekedtünk. Vagy arra, hogy lejártuk a lábunkat, hogy a legjobb iskolába bejuttassuk a gyereket. Ezután csak a leghíresebb Egyetem, majd a legígéretesebb állás következhet.
Egy testvér, aki leányát veszítette el, addig járt a Temetkezési irodába, amíg el nem intézte, hogy a leánya nyughelye közel legyen a híres emberek parcellájához. Ez a tragikomikus nagyravágyás, elsőbbségért való tülekedés, átok az emberiségen, átok rajtam és rajtad is. Csak Jézus váltsága az, ami megtöri ezt az átkot. Jó, ha van bűntudatunk, de őszinte bűnbánat nélkül ez semmit sem ér.
Szeretettel:
Szalóczyné Móray Inke