Gond-e, ha az ember elfárad? Nem, ugyanis emberek vagyunk, akiknek van egy fizikai teste egy véges teljesítőképességgel, s hogy ez mekkora, azt embere válogatja. Vannak, akik szinte emberfeletti teljesítményre képesek, de ők is kimeríthetőek. Mások gyengébb fizikummal rendelkeznek, s ezt is el kell fogadni.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a fizikai kimerültség lelki-szellemi megfáradást is eredményezhet, és ezt is a maga helyén kell kezelnünk! Nem biztos például, hogy egy nagy betegséggel harcoló embernek a hitével van probléma, amikor hangulati mélységekkel küzd. Nagy hiba, lelkigondozói baklövés ilyenkor egy kicsit megmosni az illető fejét, mondván: „Hívő emberként nem lehetsz ilyen lelkiállapotban! Szedd össze magad!” Ezzel a hozzáállással semmi mást nem érünk el, csak azt, hogy az amúgy is roskadozó emberre még plusz terhet rakunk. Hadd legyen most már szegénykének lelkiismeret-furdalása is, hogy milyen rossz hívő ő! Pedig nem rossz hívő, csak éppen túlterhelt vagy kimerült…
Vannak olyan betegségek, s ezt az orvostudomány is elismeri, melyek szinte törvényszerű következménye az átmeneti depressziós állapot vagy a tartós kimerültség. Például, hogy mást ne említsek, a most sokakat félelemben tartó és egyre többeket megfertőző koronavírus egyik következményeként tartják számon a hetekig, hónapokig fennálló vészes kimerültséget.
Nagy traumák, lelki-szellemi csaták után is számolnunk kell a hullámvölgyekkel. Még a mindent elsöprő pozitív élmények, emberfeletti győzelmek után is jelentkezhet a bénító kimerültség, a „jobb meghalnom, mint élnem” lelkiállapot.
A tartós bizonytalanság is kikezdheti a lelki békénket, s ezt szinte az élet minden területén tapasztaljuk, például ebben a mostani vírushelyzetben is. Türelmetlenek, agresszívek, gyanakvóak az emberek, és a belefáradás tünetei is egyre jobban megmutatkoznak.
Mindez abból adódik, hogy emberek vagyunk, hormonokkal, biológiai, kémiai folyamatokkal. Ha valami miatt a sok stressz hormon szabadult el bennünk, s ez lehet pozitív és negatív előjelű egyaránt, az beindít folyamatokat: adrenalintermelést, cukortartalékok mozgósítását, s mindezt azért alkotta meg így a Mindenható Isten, hogy a hirtelen támadt nehéz helyzetet legyen esélyünk túlélni. Igen ám, de a tartalékok felhasználása hiányt eredményez, és amíg vissza nem áll az egyensúlyi állapot, addig akár deficit is jelentkezhet a szervezetben, s ennek mind fizikai, mind lelki következményei lehetnek.
És akkor még nem beszéltünk az életünkben jelenlevő szellemi összetevőről, lelkünk ellenségéről, a Sátánról, aki ezt az állapotot kihasználva igyekszik a csüggedés mocsarába taszítani bennünket, s ha nem vagyunk résen, vagy nem tudunk, vagy nem akarunk időt hagyni magunknak a regenerálódásra és töltekezésre, akkor ezt meg is teszi.
Nem véletlenül biztat minket nagyon sok helyen Isten igéje. Szükségünk van a hitünk, a bizalmunk karbantartására, s ha kell, felfrissítésére, megújítására.
Ézsaiás prófétán keresztül például így biztat minket Isten, könyvének 40. fejezetében: „Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé. Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40:27-31)
A zsidókhoz írt levél 12. fejezete is azt tanácsolja, hogy Jézusra nézzünk, különben elcsüggedünk: „Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig..." (Zsid 12:1-4)
Majd később így folytatja a levél írója: „Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12:12-15)
Ügyeljetek! Ügyeljünk, mert különben megbotlunk, elesünk! És mi van, ha valaki mégis elesik, vagy mégis csak felnő az a pusztító ön- és környezetromboló „keserűséggyökér”? Bárcsak az lenne, az lehetne minden esetben, amit Isten is tett Illéssel. Angyalt, azaz küldöttet küldött, mert ez az angyal szó jelentése, aki nem szidta, nem oktatta ki a halálosan kimerült, megfáradt szolgát, hanem csak etette, itatta, altatta, s célt mutatott neki.
Már csak az a kérdés, hogy mostanság vannak-e ilyen alázatos, bátorító angyalok, akik nem csinálnak „eget rengető dolgokat”, csak lángost sütnek meg vizet hoznak, és talpra segítik a megfáradtakat.
Bárcsak sok ilyen angyal lenne köztünk!
Kulcsár Anikó