Agyonhajszolt, elkényelmesedett, szívtelen, harácsoló periódusához érkeztünk a világ menetének. A gonoszság zsigerig hat, behálózta a világot, fojtogat, tapos és öldököl. Ilyen méretű világjárvány szinte elviselhetetlen érzéseket, élethelyzeteket teremt. Olyan sok a seb, a bánat, a testi-lelki szorongattatás, mint idáig kevésszer. És mégis: bár tart a gyötrelem, hosszan elhúzódik, minden nap felvesszük keresztünket, és igyekszünk feladataink betöltésére. Ki hittel, jó reménnyel, Krisztusba kapaszkodva, ki csak azért is saját kútforrásból. És van, aki tesped, vár, szorong és jajgat.
De vajon miért van ez a sokféle csapás, elhúzódó járványtámadás? És lesz-e vége? Tudni szeretnénk és szabadulni. Sok mindent átvészelt az emberiség, igaz emberéletekkel fizetett, s fizet ma is. És a még élők a bezártságot, az érintés hiányát, a felemelő, kedves együttléteket még meddig nélkülözhetik? És a sok gyászoló tengernyi könnye… És anyagi katasztrófák: nincs munka, kenyér, se fedél. Az Isten által teremtett és uralt világban a miértekre nincs magyarázat, annál inkább sürgető az üzenet: Nézz magadba, segíts! Oly sok a nyomorult, netán te is, de amit tudsz, végre tedd meg! Másokért! A szétdobálót csak így lehet visszaszorítani, ha nem magadnak kedvezel folyton, ahogy eddig, hanem ahogy Pál is írja: másokat különbnek tartsátok magatoknál.
Mikor értjük meg már végre, akár hiszünk, akár nem, hogy a súlyos, hosszú próbákra csak törődéssel, áldozattal, tiszta, érdek nélküli szeretettel válaszolhatunk. A kis diákot az iskolában addig gyakoroltatják, míg helyesen szépen leírja azt, amire kérik. Isten nem kér sokat, csak ami a lényege: egymást szeretni, de jól szeretni! A magamnak való kedvezés, a minden áron előnyhöz jutás óriási gátja a jobbra fordulásnak. Tudunk-e, merünk-e másokkal törődni?
A pandémia távolságot, óvatosságot követel, ez nem hivatkozási alap! Dupla maszkot feltéve, kis fertőtlenítővel a zsebben bátran mehetsz szomszédot vigasztalni, erősíteni, aki talán beteg, vagy gyászol, vagy csak öreg és elesett, s nem bír magának beszerezni semmit. Hja, te is magad alatt vagy, szeretteid nem ölelheted, nem is láthatod?
Igen, nehéz sokunknak, nagyon nehéz. De ha mindannyian így gondolkodunk, abból nem lesz együtt érző, kedves szó vagy cselekedet. Neked is ez kellene? Megkaptad hányszor, most is, és nem vetted számba: Isten küldöttei jöttek, hoztak, vittek téged angyalok szárnyain, lelked hányszor simogatták! És te a másokét? Nyáj immunitásra várunk. De hol a nyáj? Egy szétszéledt, meggyötört, reményvesztett kószaság most a világ.
Pedig a Pásztor itt jár köztünk. A lelke úgy hívogat, fájlal minden fájdalmat, most is szánakozik a földgolyónyi szenvedő sokaságon. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50:15) Meghalljuk ezt? Vagy belefásultunk a hosszas, elborzasztó szenvedésekbe, és testünk, lelkünk elalélt. Lüktet a pro és kontra az emberek életében. Feladom vagy felállok. Tűrök, nyögök vagy elindulok másokon segíteni. Hagyom, hogy rám terüljön a végtelennek tűnő sötétség, vagy felemelkedem, mint a madár a fellegek fölé, és napfénybe érek, amely ölel, melegít, hogy aztán leszállhassak a többiekhez a reménnyel: a Fény már tördeli a sötétet!
Sok borzalmat átéltünk már. De a Szabadító, Jézus soha nem hagy magunkra! Hisz a vakcinák, oltások is Isten oltalmának, szabadításának, szeretetének bizonyítékai. A világ egy óriási csatatér. Nagy és kishatalmak küzdenek növelt profitért, befolyásért. Az ember uralkodni vágyik, nem áldozatot hozni. A világ sok helyén fegyveres öldöklés folyik. Másutt családon belül marják szét egymást az emberek. Bármilyen nagyok és fájdalmasok a próbák, a veszteségek, ne az árnyékra és a sötétre bámuljunk fásultan, roskadozva! Jézus szelíden terelgető ölelésébe mindenki belefér, aki csak Belé veti minden reménységét. A reménység Istene áll az ajtód előtt, ne várakoztasd! Szabadítód, gyógyítód szeretne együtt élni veled, az élet él és élni akar, adjunk esélyt neki Jézussal, Jézusban gyógyulni, kibontakozni.
Szeretettel:
A. Júlia