Nyár volt, mert a napraforgó táblából csak a fejem látszott ki. Szüleim engem is magukkal vittek a Nagyerdő dűlőben lévő földjükre, s abban reménykedtek, hogy hárman időben befejezhetjük a már napokkal előbb elkezdett kapálást. Szokatlan volt, hogy édesapánk is kijött kapálni. Ő nem csak nem szeretett, de nem is tudott kapálni. Őt csak a lovak érdekelték. És amint időben kiderült, az idegen, léha életű nők is osztoztak szegény apámon. Az elmúlt éjjelen nővéremmel kihallgattuk veszekedésüket anyámmal. Eldöntötték, hogy elválnak.

Azt a nyomasztó hangulatot, ami akkor körülölelt minket, nem tudom leírni. A már kínzó csendet apám törte meg. Felém fordulva erélyesen rám szólt: „Fiam, te szerinted kinek a hibája az, hogy elromlott a családi életünk?” Ezt feleltem: „Ahogy én látom, mindennek édesapám és az a sok asszony az oka.” Szerencsémre észrevettem mozdulataiból, hogy a kezében lévő kapával ütni akar. Ezt nem vártam meg, hanem elfutottam. Szegény apám a kapát utánam dobta, de csak a szavai értek utol: „Otthon majd megkapod, ami a tiéd!” Légvonalban is volt 2 km a föld és a házunk között. Félúton lehetett a mi akácosunk, ahol – ha lehetett – jót szoktunk játszani nővéremmel és öcsémmel. Most ott pihentem kicsit, mert a futás kifárasztott. Amint kissé enyhült a zihálásom, szívembe rettenetes félelem költözött. Most mi lesz velem? Ha haza ér apám, agyonver! Lerogytam a földre, miközben valami megmagyarázhatatlan béke vett körül. Térdeimen állva imádkoztam.

Imám tartalmára már nem emlékszem, kivéve az az egy kérésem maradt meg az emlékezetemben immár 60 éve, amelyben kértem a Jó Istent, hogy nekem is adjon olyan nagy könyvet, mint amilyen a nagymamámnál van a pohárszéken, amihez nem volt szabad hozzányúlni sem. Arra nem emlékszem, hogy mi célból kérhettem a nagy könyvet, de azt jól tudom, hogy éppen 20 év telt el, mire nekem is lehetett Bibliám.

Mire hazaértem, eldőlt bennem az is, hogy én nem maradhatok otthon, amíg apánk itt van. Otthon hamar elmondtam a történteket nővéremnek, aki 2 évvel idősebb, és vak nagybátyámnak. Ők is azt tanácsolták, hogy menjek el a nem túl messze lakó rokonokhoz. Amire megmosakodtam és átöltöztem, nővérem hátizsákba rakott némi alsó ruhát, munkaruhát, bakancsot stb., és valamennyi ennivalót. Nagybátyám pedig adott valamennyi pénzt is.

Elindultam; sírtunk mind a hárman. Miskolcra mentem a rokonokhoz. Hogy elkerüljem az apámmal való találkozást, nem mertem otthon vonatra szállni. Elindultam hát a vasút mentén, s már a harmadik állomásig alig volt 5-600 m, amikor elrobogott mellettem a délutáni vonat. Hogy a kevés pénzemből is spóroljak, és az időm is engedte, a következő vonatot az ötödik állomáson vártam meg. Este volt, mire Miskolcra értem. Először láttam villamost. Hiába jöttek, mentek a villamosok, én nem szállhattam fel egyikre sem, mert nem volt úti célom. Próbáltam mindig ott tartózkodni, ahol több ember volt. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyedül vagyok. Már a villamosok is igen ritkán jöttek. Az eső is elég sűrűn kezdett esni. Láttam embereket leereszkedni egy patak medrébe, és ott el is tűntek. Megnéztem, hogy hova mehettek. Megláttam, hogy ahol eddig ácsorogtam, az egy híd volt.  A híd alatt több embert láttam meg a sötétben. Gondoltam, hogy én is megpróbálok valahogy elhelyezkedni reggelig.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy magas alak megfogja a hátizsákomat, és halkan a fülembe súgja, hogy menjek vele, mert itt olyan emberek tartózkodnak, akik elszednek mindenemet és még meg is vernek. Nagyon féltem, és halvány sugárként hatott rám az idegen ember barátságos beszéde. Elvezetett az idegen valami kertfélébe, ahol halomba dobálva volt egy csomó száraz széna. Ott el is aludtam. Reggel a társamat jól megnéztem, és minden, ami rajta volt, megfigyelhettem. Bizalomgerjesztő volt. Elmondtam neki, hogy szeretnék elhelyezkedni, ha lehetne asztalos tanulónak, és dolgozni szeretnék. Kísérőm, társam megnyugtatott. hogy ennek nem lesz akadálya, csak előbb egyem meg ezt a kiflit, amit ő akkor vásárolt, amíg én aludtam. Előszedtem én is az otthonról hozott élelmet, amit jó étvággyal el is fogyasztottunk.

Ezután elmentünk a Mester utcába, mert ott sokféle műhely volt. Az egyik egyszerűnek látszó asztalos műhely előtt megálltunk, és én mondtam, hogy itt megpróbálom, hátha felvesz a mester tanulónak. A társam is helyeselte és ajánlotta, hogy ne hátizsákkal menjek be, majd ő itt megvár, akármeddig is leszek benn. Mert ő most szabadságon van és ráér. Figyelmessége mindenre kiterjedt, megigazította az ingemet, és leszedte rólam az éjjeli szálláson rám tapadt szénaszálakat. Jó szerencsét kívánva betuszkolt a kapun. A mester, aki egyedül dolgozott, igen barátságosan fogadott. Azt mondta, hogy jókor jöttem, mert éppen most szándékozott felvenni egy tanulót. Feltételként szabta, hogy szüleimmel együtt jöjjek vissza, de minél előbb. Éreztem, hogy itt én soha nem lehetek asztalos tanuló.

Apámtól megmenekültem, de az ördög tárt karokkal várt Miskolcon. A műhelyből kijöttem, és az én jótevő társamnak csak a hűlt helyét találtam. Még ha akartam volna, akkor sem mehettem volna haza, mert az a kevéske pénzem is a hátizsákban volt.

Ezen az emlékezetes nyáron töltöttem be a 14. évemet, s elkezdődött a 20 évig tartó válságom a Sátán fogságában. Áldott legyen Drága Megváltóm neve, amiért megelégelte nyomorult állapotomat, és kiragadott a Sátán karmai közül. Mert az Úr, a Mindenható mondta: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem…”  (Ez 34:16a)

R. Béla, Nagydorog