Amikor reggel kinyitom a szemem, az az első dolgom, hogy imában keresem a kapcsolatot kedves Teremtőmmel, Édesapámmal, Apuval. (Abba, Atyám!) A hajnal csendjében tudom meghallani kedves, szerető hangját, s megérezni Lelkének simogatását. Ha jó volt a reggeli csendességem, akkor szebb lesz a napom, kiegyensúlyozottak lesznek az emberi kapcsolataim, sikeresebb lesz az egész napi munkám! „Az Úrban jó nekem, mert Isten békéje lakja a szívemet.” Így tanultam a szüleimtől, ezt hallottam a szószékről a Gyülekezetben. Úgy nőttem fel, hogy természetessé vált számomra, hogy az a legjobb dolog, ha a napot az Úrral való csendességgel kezdem.

Valóban jó ez így! Megfelel az Ige alapgondolatának, s természetes, hogy egy jó hívő ember így rendezi be az életét. (Talán ki is húzhatnám magam, mert mindig is szerettem volna megfelelni a „jó hívő ember” követelményeinek.) A baj akkor történt - kicsit már kezdett növekedni az önbecsülésem -, amikor ráébredtem arra - talán a Szentlélek világosította meg -, hogy ez a „nagy példamutató csendességem” még mindig csak az önzés, a saját érdekemnek a keresése területén evez. Itt még mindig csak arról van szó, hogy egy „jó reggeli csendesség” után harmonikusabb lesz a napom, sikeresebb lesz az életem, kevesebb viszály és veszekedés lesz körülöttem. Talán még „boldog” is leszek ma, mert „békességre igyekező, sőt talán még „békességteremtő/békességet előmozdító” is tudok lenni, mert jól indult (jól indítottam) a napom. Azt gondolom, minden lelki gondozó vagy lelkipásztor megveregetné a vállam, hogy „jól van testvér; ezt így kell csinálni egy hívő embernek, ez dicséretes!”

Miközben ilyen gondolatok dicsőségében lubickol a lelkem, a Szent Szellem finoman rákoppint az orromra: „Figyelj! Nehogy elszállj már a magad szentségének gyönyörűségében! Valóban jó az, amit teszel, de vedd már észre, hogy - ha jól megnézzük - ez még mindig a te saját magad érdekében van. Ha jó volt a reggeli közösséged az Úrral, akkor jó lesz, áldott lesz az egész napod is. Az Istennel való közösség teljességére akkor jutsz el, amikor a János 4:24-et meg fogja érteni a szíved: „…akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” Az Isten igaz „imádókat” keres. Érted? Nem azokat keresi az Úr, akik „csak” jól érzik magukat az Ő jelenlétében. Azokat keresi, akik imádattal jönnek elébe. Akik imádják Őt. Akik az imádatban válnak eggyé Vele.”

Ez több - az „imádat” több -, mint hogy „jól érzem magam” az Ő jelenlétében. Feloldódom Benne. Eggyé válok Vele. Az Úr Jézus tudta, hogy van ez, amikor a „főpapi imájában” azt mondta, hogy „…ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned…” (Jn 17:21)

Isten előtt mindig kedves, ha az Ő gyermekei beszélgetnek Vele. Akkor is, ha csak kérnek, mert Ő vágyik arra, hogy kedveskedhessen nekünk az imameghallgatással. Jobban örül, ha hála/köszönet is van az imádkozásunkban. Még inkább szívesen veszi, ha az imádkozásunk gerincét a dicsőítés képezi. Talán azért, mert abból az is kiderül, hogy már annyira közel vagyunk Hozzá, annyira értjük az Ő szándékát, hogy már kérnünk se’ kell, mert ahogy Ézsaiás próféta által mondja az Úr: „És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.” (Ézs 65:24)

Amikor még nem tudtam kimondani, amikor még csak formálódik bennem az Úr felé a mondanivalóm, amikor még igazából ki se’ gondoltam, Ő már felel. Ő már meghallgatta. Ő előbb tudja, mit szeretnék kérni Tőle, mielőtt én megformáltam volna a szavakat. A mi tér-idő világképünk szerint ez egy érthetetlen dolog. A tér-idő rendszerben ilyen nem létezik. Én még ki se’ gondoltam, és Ő már válaszol is rá? Ez lehetetlen!

Csak úgy közelíthetjük meg ezt a rejtélyes dolgot, ha próbáljuk megérteni azt, amiről az Úr Jézus a - korábban idézett - János 17-ben beszél: „… te, Atyám, énbennem, és én tebenned.” (Jn 17:21)

Jézus Krisztus és a Teremtő Atya egymásban vannak, egymásba folynak. Azonosak egymással. Lényük, akaratuk, ismeret-tartalmuk egy és ugyanaz. Ha viszont figyelembe vesszük azt, hogy az Úr Jézus ugyanilyen „én őbennük, és ők énbennem” analógiát alkalmaz a tanítványaival való kapcsolatára, akkor érthetővé kezd válni az a „csoda” amit - kizárólag ebben a különlegesen elmélyült kapcsolatban - megtapasztalhatunk (néha), és amiért nagyon hálás vagyok drága Mennyei Atyámnak.

Nagy Rezső