Azon az anyák napját megelőző szombat reggelen az asszony ragyogó napsütésre ébredt. A kitárt ablakokon beözönlő tavasz illatai és a reggel hírnökeinek csivitelése szinte hívogatón bátorították. Nosza, ki az ágyból, öltözz gyorsan, használd ki a jó időt, irány ki, a temetőbe! Mert a meteorológiai jelentések a délutáni órákra és a következő napokra már viharos szelet, esőt prognosztizáltak.

Sietve, jókedvűen készülődött. A rozsdabarna, fehér csipkegalléros zsorzsett ruhára esett a választása. Eszébe jutott, hogy Anyácskája mindig megdicsérte, ha ez a ruha volt rajta, és ebben a ragyogó napsütésben éppen ez a legmegfelelőbb öltözet.

Az örömteli készülődést éles csengő hangja zavarta meg. Ki lehet ez ilyenkor? Sűrű elnézéskérés közepette a villanyóra-leolvasó állt az ajtóban. „Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlan időben, ráadásul egy héttel korábban jövök, de a jövő héten ballag a nagylányunk, ezért szabadságra szeretnék menni. 1980 forintot kérek szépen, s már itt sem vagyok.” Egy-kettőre előkerült a számla, miként a pénztárca is. Éppen 2000 forint lapult a sovány, kopottas pénztárcában, így a maradék 20 forint igazán szerény borravalónak számított. A díjbeszedő még ezt is hálásan megköszönte. „A ballagáshoz szívből gratulálok, kívánom, hogy legyen szép, emlékezetes ünnepük! Na, Isten áldja!” - búcsúzott az asszony. „Magát is!” - hangzott a válasz, s az ajtó zárjában máris befelé fordult a kulcs.

Az asszony ebben a pillanatban döbbent rá, hogy hiszen ő ezt a 2000 forintot az anyák napi virágra tette félre. Szerény titkárnői fizetésére pedig csak hétfőn számíthatott. Keserű szívvel, könnyes szemmel, de mégis felült a farkasréti temetőbe közlekedő öreg villamosra. Jól jött a sötét napszemüveg. „Hát itt tartok - gondolta magában - hogy hálám jeléül anyák napjára még egy szál virágot sem tudok venni a sírra.” Az sem vigasztalta, hogy emlékezett, Anyácskája be sokszor beszélt arról, hogy mennyire felesleges ez a világias sír-kultusz. Még egy Túrmezei-vers záró sorai is előtörtek az emlékezetéből:
„(...) sokkal több virág az élet útjára,
mert a sírokon már hiába” - de ez sem segített.

A járókelők egytől-egyig a tavasz virágaival kezükben magabiztosan közlekedtek úti céljuk felé. Hol innen, hol onnan orgonák, gyöngyvirágok és tulipánok pompás illata áradt. Csak ő ballagott üres kézzel, lógó orral a jól ismert nyughely felé. Régóta járt már ide, akár csukott szemmel is oda talált volna.

Amint az ismerős parcellához ért, végre felemelte a tekintetét. Alig hitt a szemének! Mint egy óriási ünnepi csipke terítő, megszámlálhatatlanul sok kis hófehér százszorszép borította be a sírhantokat. Olyan tökéletesen szép volt a látvány, ami vigasztalóul eljuttatta a felismeréshez: ide most semmilyen más virág nem is illett volna... A mosolygós százszorszépek szinte szólongatták: „Látod, te kishitű, ne lógasd az orrodat, szeret az Úr!”

Az asszony már több mint húsz éve járt ide, de eddig még ilyen természeti jelenséggel sosem találkozott. Csoda hát, hogy vég nélkül öntözte - öntözte a hála könnyeivel a virágokat? Közben előkerült a táska mélyéről ütött-kopott Bibliája is. Leült egy nagy kőre, és sietve kikereste a 40. Zsoltárt, és mit sem törődve a járókelőkkel, fennhangon olvasni kezdte a 6. verset: „Sokat cselekedtél Te Uram, Istenem a Te csodáiddal és terveiddel mi érettünk. Semmi sem hasonlítható Hozzád. Hirdetném, és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.”

Az úton hazafelé könnyek helyett már felszabadultan tört fel lelkéből a fohász:

„Köszönöm, Uram, hogy Anyácska egész élete Rólad szólt, Téged dicsőített, a Te szeretetedből táplálkozott, a Te szolgálatodban égett el, és hogy így sokakat - még engem is - Hozzád vezethetett. Éppen úgy, ahogyan ma ezek a kis százszorszépek itt... Ámen.”

Szalóczyné Móray Inke