„Mindennek rendelt ideje van…” (Préd 3:1)

Az iskola zajos aulájában kis unokámra várakozom, amikor hosszúra nyúlt kamasz fiú köszön rám: „Áldás, békesség, Inke néni! Hogy tetszik lenni?” Eközben döbbent együttérzéssel botomra tekint, és vigasztalásul így folytatja: „De jó volt nyáron a táborban! Még ma is emlékszem azokra a szép énekekre, a történetre, és amit az Úr Jézusról tetszett mondani nekünk.” Amíg a fiú beszél, gyors fejszámolást végzek. Az a bizonyos csendeshét, amelyre emlékeztetni akar, legalább öt évvel ezelőtt volt. Azóta nem találkoztunk, mert elköltöztek, és egy másik, a lakásukhoz közelebbi gyülekezetbe járnak.

„Örülök, hogy látlak! Annak meg különösen, hogy még emlékszel a csendeshéten hallottakra. Jól megnőttél!” – viszonozom a szokatlanul kedves közeledést. „Hát te kire vársz itt?” – kérdezem. „A kis tesómra.” Büszkén kihúzza magát, majd hirtelen lehuppan a mellettem megüresedett székre. Bizalmasan hozzám hajol, közben szemével a színes gyermekáradatot pásztázza, nehogy szem elől tévessze a rábízott kis testvért. „Tessék elképzelni – itt suttogóra fogja a szót –, nagyon nagy „gáz” van otthon! Anya teljesen kivan.” Értetlen arckifejezésem láttán magyarázkodni kezd. „Szóval nagyon kimerült, és minden este sír. Apa meg csak… – a gyerekzsivaj miatt, tán más okból is, de kivár a folytatással – fekszik a kanapén, és bámulja a tévét. Éjszaka hallgatództam. Onnan tudom, hogy már a válás is szóba került. Teljesen kikészülünk a tesóimmal. Tessék mondani, velünk mi lesz, ha elválnak? A kicsik folyton engem nyaggatnak, hogy most mit csináljunk?! Hiába magyarázom, nem képesek megérteni, hogy mi nem tehetünk semmit, mert ez a felnőttek dolga. Tiszta „gáz” ez az egész!” Ijedten az órámra pillantok. Pár perce beszélgetünk, s talán már ennyi sincs arra, hogy valami vigasztalót mondjak ennek a jogosan kétségbeesett, nagyra nőtt kamasznak. „Uram, segíts! Adj még egy kis időt, néhány ajándékpercet és Tőled való szavakat!” – száll fel szívemből a gondolati fohász, s már jön is a válasz. „Azt nem jól látod, hogy ti nem tehettek semmit. Épp te mint a legnagyobb testvér tehetsz a legtöbbet ebben a nehéz helyzetben. Ne szégyellj minden este térden állva könyörögni az Úrhoz segítségért! Ha a kicsik látják, hogy szívből, hittel imádkozol, akkor ők is ugyanezt fogják tenni. És az Úr Jézus, a nagy Gyermekbarát segíteni fog. Egyedül Ő tud segíteni! Az Ige is erre bátorít: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején…” Olvasd csak el otthon figyelmesen az 50. Zsoltárt! Ám ezenfelül is sok mindent tudtok még tenni. Azt mondtad, anya nagyon fáradt. Hát lepd meg azzal, hogy mire hazajön, elmosogatsz, vagy valami házimunkát vállaljatok át tőle. Például kerékpárral sokkal könnyebb és gyorsabb hazavinni a bevásárlókosarat, mint anyának gyalogosan. De a legfontosabb az, hogy ti gyermekek nap mint nap hittel könyörögjetek az Úrhoz szüleitekért! És valljátok meg előtte a mulasztásaitokat is! Kérjétek az Ő bocsánatát, tiszta új szívet, nyitott szemet, segítő kezeket és serény lábakat!” A mosolygós kis testvér megjelenése véget vet rövid beszélgetésünknek, amit azóta a magam részéről az Úr előtt folytatok érettük.

A tél elteltével a buszvégállomáson váratlanul összefutok a gyerekek anyukájával. Én hazaérkezem, ő a város felé indul. Ritkán találkozunk. Ilyenkor mindig a gyerekekről mesél: gondokról, örömökről, miből mennyi van a szívben. Az indulásig alig pár percünk marad. Ajándékpercek. Ő a busz ajtajában áll, én lentről hallgatom. Ömlik belőle a szó. „Képzeld, van valami jó hírem is! A napokban, mire hazaértem, elmosogattak a gyerekek. Ragyogott a konyha. Azt hittem, nem jól látok. Közben a hatásra várva éppúgy mosolyogtak, mint ott a kosárkádban azok a szép piros almák. Tegnap pedig a nagyfiam jött elém kerékpárral a csomagjaimért. Mintha kicserélték volna őket!” „Hátha épp ez történt?” – teszem fel cinkos mosollyal az eldöntendő kérdést, de ekkor könyörtelenül megszólal az indulást jelző csengő. Vége az ajándékperceknek. Az ajtók bezárulnak. Már köszönésre sem marad idő. Mosolyogva integetünk. A busz sietősen útra kél. De talán jobb is, mert már úgysem tudnám tovább kordában tartani a titkaimból felfakadó hála könnyeit.

Hazafelé tartok. Diszkréten (tapintatosan) törölgetem az arcomat. Közben felragyog előttem a napi újszövetségi igénk drága üzenete: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Mk 9:23) De jó, hogy ő is olvassa!

Szalóczyné Móray Inke