„…ne nyugtalankodjatok.” (Lk 12:29)
A karantént megelőző utolsó vásárlásom során alig akartam hinni a szememnek. Sok polc árválkodott már akkor is üresen. Fiatal vásárlót alig, korombeli idős serénykedőt annál többet láttam. Az öregek szinte futkároztak a polcok között, ki bottal, ki bot nélkül sete-sután, de fürgén, csak hogy teljék az a bevásárló kocsi! Ó, ha láthatná az Országos Rehabilitációs Intézet lelkes gyógytornász csapata, hogy milyen eredményes lett a fáradozásuk!
Megpakolt hátizsákommal hazaérve meglepetés fogad. Régóta nem látott, érettségire készülő, elfoglalt unokám vár a kapuban. Cinkos mosolyából érzem, hogy valami szokatlanhoz készülődik. „…Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Lk 6:45), már ömlik is belőle a szó. „Isten hozott nagymami! Ugye tudod, hogy ez volt az utolsó kirándulásod? Miért nem szóltál, tudod, hogy szívesen segítünk?! A rádió és a televízió is bemondta, hogy nem mehetsz ki az utcára! A miniszterelnök személyesen kéri az időseket, hogy maradjanak otthon, mert ez a vírus legjobban a ti korosztályotokat veszélyezteti. Szépen kérték, illik betartani! Drága nagymami, jobb, ha tudod, hogy ha megszeged a szabályt, én magam fogom bedeszkázni az ajtódat.”
Mosolyt csal arcomra a furcsa ruhába öltöztetett szeretet, de szívem mélyén hálás vagyok érte. Közben megérkezik a kis kamasz unokám is. Szokásához híven „csontropogtató” ölelésre tárja a karjait, azután ijedten visszakozik. „Jaj, nem lehet, sajnos nem szabad!” – s már idézi is a televízióból unos-untalan ismétlődő figyelmeztetést: „Se puszi, se pacsi, se ölelés!” Ezen aztán már mindannyian jóízűen kacagunk. Mielőtt elválnak útjaink, egyikük kezébe adom a kis papír cetlit, amire közben gyorsan felírtam a lelki útmutatást tartalmazó igehelyet a Szentírásból: Lukács evangéliuma 12:13-34. Kérem őket, hogy nyugodt körülmények között figyelmesen olvassák el, mit üzen Isten Igéje bátorításul ezekre a napokra, hetekre, esetleg hónapokra is.
Azóta csak messziről vagy telefonon kommunikálunk, de azt annál intenzívebben. Amire eddig alig jutott idő, most a kényszer ajtót nyitott. Egyre többször hangzik el a kérés: „Nagymami, mesélj! A háborús időkben vagy 1956-ban hogyan csinálták az emberek, hogy mindenkinek jusson ennivaló? Mi lesz, ha minden elfogy az üzletekben? Mit fogunk enni?”
Tudom, hogy minden szülőnek, nagyszülőnek kérdések özönével kell szembesülnie ezekben a napokban, de ez azt is jelenti, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy tanítva őket őszintén válaszoljunk kérdéseikre. Elsősorban az Úr tanítása szerint. Azután a gyakorlatban is.
Igyekszem valami megnyugtatót mondani a „mit fogunk enni” kérdésekre is. A történelem a tanú arra, hogy a vidéki ember soha nem hagyta cserben honfitársait. A történelem legnagyobb viharai közt is ellátták a budapestieket és a rászorulókat. Tették ezt annak ellenére is, amikor tudták, hogy nem mindenki érdemli meg a segítő kezet. A vidéki ember sok bölcsnél bölcsebb, istenhívő és irgalmas szívű. Jó lenne, ha sok budapesti példát venne róluk!
Elhatározom, hogy gyakorlati tanácsokkal majd a következő alkalommal látom el unokáimat. Olyanokra gondolok például, hogy édesanyám sosem öntötte ki a tészta vagy a burgonya főzőlevét. Másnap abból lett a finom köménymagos- vagy zöldségleves. Azt is el fogom mondani, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc alatt, azon a néhány pincében töltött napon egy tál bableves mindenkinek jutott, még az 1951-ben betelepített „új” lakóknak is. Nagyon meg voltak rémülve. Meg is kérdeztem édesanyát: „Mondd, mitől félnek ennyire Iván bácsiék?” „Dolgozik a lelkiismeret!” – válaszolt tömören. Akkor még nem teljesen értettem, mire céloz, ezért engedelmesen kiosztottam a bableves után mindenkinek járó fél almát. Ezekben a nehéz években tanultam meg, hogy a tányéron nem maradhat sem „nem szeretem”, sem „nem kérem” falat. Evés után nem unottan, hanem hálás szívvel énekeltük: „Adtál nekünk, áldunk Isten, Annak is adj, kinek nincsen!”
Drága Nagymama Társaim! Hajrá! Itt a lehetőség! Végre kérdezősködnek szemünk fényei. Most még idejük is van arra, hogy meghallgassanak. Eddig talán mosolyogtak, ha a múlt tanulságait próbáltuk feleleveníteni előttük. Most ránk figyelnek, minket kérdeznek. Minden kimondott szónak súlya van! De ne csak a gyomor túlélési technikáiról szóljunk, hanem a lélek napi táplálékának fontosságáról is! Amiért még tülekednünk sem kell, fizetnünk sem kell. Ingyen, kegyelemből a miénk lehet, mert az árát Isten szent Fia, Jézus Krisztus fizette meg helyettünk Nagypénteken.
Szalóczyné Móray Inke