A szüleim 1940-ben kötöttek házasságot Isten és ember előtt a gyülekezetben. Nagyon szerették egymást, bár az apuka szülei nem akarták ezt a házasságot vagyoni különbség miatt, de az igazi szeretet előtt nincs akadály. Írta is apuka a kis noteszébe: „Látod kedves Piroskám, az Úr meghallgatta imáinkat, és egymáséi lehetünk”.
Apukát, amikor kitört a II. világháború, elvitték a frontra; itt hagyta fiatal feleségét egy 3 éves és egy 6 hónapos kislánnyal. 1944. december 4-én olyan nehéz körülmények közé került a háborúban, hogy minden nap bizonytalan volt az életben maradása, és ezért csak az Istenben bízott és az Ő segítségét kérte minden napra. Mivelhogy nem tudta, hogy hazakerül-e valamikor, amikor csak tehette, naplót vezetett. Volt egy kis notesze, és ha egy kis nyugalom volt, minden nap - dátummal ellátva és az igerész helyét is leírva - Bibliát olvasott, és az értelmét meg is magyarázta, mintha ott lenne anyuka is, és ezzel bátorítaná. A napokat így kezdte: „Hála az Istennek, hogy erre a napra is felvirrasztott, sok szeretettel gondolok rád, drága feleségem, édes Piroskám. Jób 5:8-9”, és következett újra egy prédikáció.
Visszagondolva az otthon eltöltött pár évre, mivelhogy szerették egymást, nehéz volt elviselnie a távollétet. A notesz első és hátsó lapjára felírta, hol lakott: az utcát, a házszámot és a nevet, utána pedig ez állt: „ha meghalok, valaki juttassa el a feleségemnek ezt a noteszt.” Bibliája volt, azt nem vették el tőle, és abból nyert bátorítást és vigasztalást. (Zsolt 40:12) Németországban megsebesült, az alfelébe ment egy gránát. Megoperálták, de attól kezdve sokat szenvedett: csak hason fekhetett, és csak egy hétig volt kórházban, mert menni kellett tovább a front miatt. Hat nap után álltak meg, akkor apuka elszédült, mert elfertőződött a sebe, s újra operálták. (Zsolt 40:18)
Abban az időben anyuka is nehéz helyzeteken ment keresztül. Ott volt a sok föld, férfi nem volt, mindenki a fronton volt. Három lány testvére volt anyukának, azok segítettek. Ők jártak a lovas szekérrel a mezőre, amíg meg nem jelentek az orosz és német katonák. Akkor aztán veszélyes volt nőnek látható távolságban lennie. Kivált, mikor ágyúztak. Ilyenkor mindenki - anyuka is - szaladt az óvógödörbe, amit már előre kiástak, és a tetejét valamivel berakták, hogy ne vegyék észre, hol van. A két kislánnyal sokszor be kellett oda szaladjon anyuka, de az Isten megőrizte őket.
De visszatérve a naplóbejegyzésekhez 1945. február 30. - újra a megszokott bekezdés: „Hála az Istennek, aki még megtartott, sok szeretettel gondolok rád, drága feleségem, édes anyukám. Zsoltárok 37:28”, és az igemagyarázat. Április 15. „Hála Istennek, hogy megtartott és méltatott még egy napra. Zsoltárok 6:5”
Amikor csak egy kis ideje volt édesapámnak, mindig hálaadással, igeolvasással, igemagyarázattal és a feleségéhez való szerető gondolatokkal foglalkozott. Nagyon sokat éheztették és bántalmazták őket. Keresgéltek a szemétben, találtak fonnyadt, hibás krumplikat, megfőzték, de a tiszt meglátta, és kiboríttatta velük. Négyen voltak hívők, s míg együtt voltak, könnyebb volt, de szétszórták őket. Az egyik megmondta, hogy apuka otthon fúvós zenekarban játszott, ezért betették kürtösnek kürt nélkül. Sokszor bizonyságot tett a foglyoknak az Istenről és Krisztus megváltó munkájáról. Elfogadták, mert azt mondták, téged ismerünk, te úgy is élsz, ahogy beszélsz, nem úgy, mint a papok, akik hirdetik az igét, de nem élik. (1Pt 4:5-8)
Sokszor kellett vagonokból rakodni. Egyszer egy harmóniumot hoztak ki a vagonból. Apuka megörült, hozzáfogott harmóniumozni egy pár hívő éneket, mivelhogy nekünk is volt egy nagy harmóniumunk otthon, s a gyülekezetben játszott orgonán is. Majd a cukorgyárba tették, ahol rengeteg vagont kellett megrakni cukros zsákokkal, még vasárnap is kellett dolgozniuk. Nagyon fájt apukámnak, hogy még arra sem volt lehetősége, hogy elmenjen egy imaházba vagy templomba. Abban az Istenben bízott, aki Izrael népét is átsegítette a 70 éves fogságon.
Augusztus 30. „Most már a vasúti síneken dolgozunk; bár már otthon dolgozhatnék az én gazdaságomban. Ézsaiás 55:8.”
Szeptember 2. „Vágyva várom a szabadulást.”
1948. július 26. Visszaemlékezett, hogy pont ezekben a napokban szabadult a katonaságból, mert többször is elvitték őket. Ézsaiás 7:2
Ezeket a bibliai verseket nem én kerestem, hanem apuka, de mind elolvastam, és mind oda illik, ahova írta. Nem ennyi bibliavers van a noteszben, hanem sokkal-sokkal több: 90 oldalas és apró betűkkel van írva, ezért nagyon nehéz elolvasni. Hála az Istennek, hogy egészségesen hazavezette őt, de a pontos dátumot nem tudom, meddig volt fogságban! Őt inkább munkára vitték, mert hívő volt.
Nagyon szeretett bennünket. Esténként, mikor anyuka megfürösztött, úgy vitt be a szobába, hogy egyik elől, másik hátul, csüngtünk a nyakában. Reggel mindig imaórát tartottunk, apuka igét olvasott, a harmóniumnál énekeltünk és imádkoztunk, ki hogy tudott. Emlékszem rá, mint gyermeknek nem mindig tetszett, mert addig nem mehettünk iskolába.
Sok napszámosunk volt, jobbára pünkösdisták voltak. Nyáron, mikor nem kellett iskolába menni, mi is mentünk a mezőre lovas szekérrel, és az egész úton énekeltünk. Szombaton csak délig dolgoztak, otthon megebédeltek. és még egy pár éneket énekeltünk harmónium kísérettel. Vasárnap kicsi korunktól mentünk gyülekezetbe. Apuka nagyon sok szolgálatot végzett a gyülekezetben. 1955. július 13-án vasárnap délután a vasárnapi iskola után, ami három órakor kezdődött, azt az éneket énekelte és kísérte harmóniummal: „Elnémul egyszer énekem…” Az utolsó versben ez áll: „Majd tán egy csendes estelen…” És úgy is lett, mert estefele volt, amikor meghalt.
Isten már előre készítette szolgáját. Előtte való héten vitték a házához a leadás búzát, tengerit, így nagyon sok szekér várt a sorára, s a szekérrel mindig ment egy napszámos, aki hajtotta a lovakat. Apuka pedig biciklivel járt, és azok mondták, akik ott voltak, hogy míg vártak, ő bizonyságot tett az embereknek az Isten szeretetéről és megmentő munkájáról. 1955. július 17-én elment oda, ahol az anyuka testvérének a férje dolgozott, és így kezdte: „Sógor, én ma meghalok. Mikor jössz haza, nézzed az úton, nem-e leszek ott meghalva.” A sógor nem vette komolyan, amit mondott, csak amikor jött haza a községbe, akkor jutott eszébe, és csakugyan egyik oldalból ment a másikba, nézte, hogy nem találja-e meg apukát, de mikor az utcánk közepére ért, már mondták neki, hogy meghalt a Horváth Gyula. 41 éves volt. Isten tudja csak, hogy miért szólította el olyan hamar. Itt hagyott egy özvegyet, két árvát, 10 és 13 éveseket. Aznap délután mentünk a mezőre gyógynövényt kapálni. Apuka biciklivel vitte a szerszámokat. Anyukának nem mondott semmit, csak megpuszilta és kedvesen elköszönt tőle. Amikor egy másik utcába értünk, ahol a testvére lakott, a testvére lánya kint volt az utcán és azt kérdezte apukától, miért mennek, hiszen jön fel a nagy idő (vihar). Apuka így felelt: „Nekem most menni kell!”. Ahová mentünk, az a föld közel volt a házakhoz. Nem sokat kapáltunk, mert feljött egy nagy idő (vihar) – zengés, villámlás. Minket beküldött a házakhoz, ahol egy testvérnő lakott. Vagy 100 méterre tőlünk rettenetes égi háború volt. Apuka egy szénaboglyába bújt. Valaki rátalált és kinyújtóztatta, a kalapot az arcára tette; sose tudtuk meg, ki volt. Nem érte őt a villám, a szíve hasadt meg a nagy esőtől, olyan szép piros volt az arca. Akkor délután dolgoztak a testvérek a magyar határszélen Romániában, és ők a következőkkel vigasztalták anyukát: „Láttuk, hogy egy széles tűz esett, húzódott le a földig, és néhány másodperc múlva a földről felfelé eltűnt; Isten abban a tűzben vitte magával a férjedet.”
Nehéz volt a folytatás, de Isten velünk maradt. Filippi 4:6
Sz. Irénke