Életem és fiatalkorom legnagyobb problémája az egyedüllét érzése volt. Évekig naplót vezettem, amelyben leírtam gyötrődéseim a társ és család iránt. Istenkeresésem is különös volt: bár bíztam Benne, de mégis magam akartam irányítani sorsomat. Amikor már minden emberi reményem meghiúsult, Isten csodálatos módon küldött számomra egy olyan társat, akit valóban Ő rendelt ki mellém. Ekkor én 27, férjem 31 éves volt. Tulajdonképpen az is csoda volt, hogy minket, illetve az én szüleimet is a háború hozott össze.

Édesapám nagyváradi születésű, a hadirokkantság sérüléseit Hévízen gyógyíttatta, és a hadifogság után ide jött haza a menyasszonyához, aki megvárta őt. Férjem gyergyószentmiklósi születésű, s kisgyermekként került Magyarországra. Házasságunkat Isten különös ajándékának tekintettük, mert nem a szerelem, hanem a kölcsönös szeretet volt az alapunk. Szívbéli vágyunk volt, hogy lehessenek gyermekeink, de ez meghiúsult, és ez volt első nagy problémánk. Majd jöttek az egészségbeli próbatételek. 12 éves házasok voltunk, amikor férjem szívizom gyulladása miatt az orvos nem sok jóval biztatott, hogy életben marad. De elkezdődött a gyógyulás, és együtt kerestük Isten tervét az életünkben. Hitmélyítő konferenciákra jártunk, együtt imádkoztunk hangosan. Az Úrnak kimondott, őszinte imádságai által ismerhettem meg belső lelki világának titkait, az Úrral való tiszta, élő kapcsolatát. Ez az őszinteség számunkra nagy erőforrást jelentett az egészségi próbatételek idején.

Férjem szívizomgyulladása nem múlt el nyomtalanul, sőt magas vérnyomás, cukorbetegség, hólyagprobléma is nehezítette mindennapjainkat. Mindezek mellett nagyon szerette a szakmáját: cukrász volt, és mindvégig dolgozott. Férjem imádságban kérte az Úrtól a gyógyulást, de mindig hozzátette, hogy „mindazáltal ne az én, hanem a te akaratod legyen meg, Uram!” Az utolsó fél év 2004 őszétől 2005 húsvétig volt életünk legnagyobb hitpróbája. Számomra az elengedés, számára a titkon való búcsúzás, közben a remény. A szíve egyre gyengült, emberileg már nem is doboghatott volna, a szervei nem kaptak megfelelő vért. Egy speciális pacemaker-t (szívritmus-szabályozó) ültettek be neki, amely a szív véráramlását segítette. Közben két egymást követő hólyagműtéten is átesett. Az utolsó egy hét 2005 nagyhete volt számunkra, a menny földi valósága volt újra egészségesen. De Isten tudta, hogy mi a legjobb számára, amikor nem is sejtettük.

Egy evangélizációs estén, húsvét első napján este szólította magához Isten, és ő ment. Hálás vagyok, hogy a hazahívás pillanatában mellette lehettem, és erőt kaptam a most már átértékelt életemet tekintve, amely együtt 31 évet jelentett. Hálás vagyok, hogy Isten nevelt, tanított a bocsánatkérés és megbocsátás területén is, és amikor egyedül maradtam, eljött az idő, hogy gondoskodhattam özvegy édesanyámról. Kaptunk időt, hogy sok mindent az Úr jelenlétében tisztázva, megbocsátva felkészüljön ő is a nagy útra. Lassan már egy éve ismét egyedül vagyok, de csak testileg, mert velem van az Úr! Férjem testvérei, az én testvéreim, gyülekezetem szeretete vesz körül, mely kölcsönös számunkra.

Hálás vagyok Istennek, hogy nem volt hiábavaló a hosszú várakozás a férjemre. Ha közös életünkre gondolok, csak azt kívánom mindenkinek, amit én is átéltem, hogy ahogy jöttek a próbák, a házassági eskü szavai szívemben csengve éltek: sem egészségében, sem betegségében hitetlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges segítőtársa leszek!

H. Csabáné Ildikó, Hévíz