Nem sokkal azután, hogy világra jöttem, a szüleim lemondtak rólam, így egy csecsemőotthonba kerültem. Az Úr azonban nem hagyott el. Hamarosan nevelőszülőkhöz rendelt. 3,5 éves voltam ekkor. A szüleim nem jártak templomba, és nem is kaptam keresztény nevelést. Mivel azonban ők katolikusnak vallották magukat, így én is lehettem elsőáldozó és bérmálkodtam is. Ez azonban semmilyen hatással nem volt rám.

Az iskolában azt tanították, hogy nincs Isten. (A kommunizmus ideje volt ez.) Azt mondták, hogy aki hisz Istenben, az tudatlan. Én persze gyerekként ezt el is hittem. Majd lassan felnőttem, férjhez is mentem, és lett három gyermekem, hála az Úrnak értük!

Az Isten ekkor még mindig nem szerepelt az életemben, sőt, ha valahol szóba került, mindig hangoztattam az én meggyőződésemet, miszerint Isten nem létezik. Nem tartottam magam rossz embernek, de az apróbb bűnöktől nem riadtam vissza.

Így éltem az életemet, mígnem egyszer történt valami. Ekkor már 36 éves voltam, és karácsony előtti készülődésben voltam. Épp takarítgattam, mikor egyszer csak eszembe jutott, hogy milyen nagy készülődésben vagyok a karácsony kedvéért. De valójában mi is ez az ünnep, hogy én ennyire készülök rá? Éveken keresztül azt tartottam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Együtt van a család, örülünk egymásnak, jól érezzük magunkat, eszünk, iszunk és kész. De valóban csak ennyi lenne? Szeretnünk egymást és figyelni egymásra egész évben kell! Miért kell akkor ezt külön megünnepelni? A kora gyermekkori hittanos éveimből még emlékeztem rá, hogy ott azt mondták, hogy karácsonykor született meg a kis Jézus, és az Ő születését ünnepeljük karácsonykor. Ez már elfogadhatóbb lett volna számomra, hogy évről évre - már évszázadokon át - ezt ünnepeljük. „De Isten meg Jézus nem létezik” - mondtam én. Akkor most valójában mi is az igazság? Mi van, ha mégis létezik Isten? Akkor Ő most látja az én vívódásomat is!

„Ugyan Márti, hagyd már ezeket az ostobaságokat! Megbolondultál, hogy ilyesmin agyalsz? Isten nem létezik és kész!” - mondtam magamnak. Majd igyekeztem elterelni a gondolataimat.

Másnap felkeltem és végeztem a szokásos teendőimet, míg egyszer csak újra belém hasított a kérdés: „Mi van, ha mégis van Isten? Mi van, ha mégis igaz, hogy az Úr Jézus születését ünnepeljük karácsonykor?” Ekkor is, mint előző nap, újra elhessegettem ezeket a gondolatokat. A harmadik és a negyedik napon ugyanúgy visszatértek ezek a gondolatok, és napról napra mindig nagyobb lelki küzdelmet okozott az, hogy lebeszéljem magam Isten létezéséről.

Az ötödik napon már olyan erősen törtek rám ezek a gondolatok, hogy szinte már hallottam magamban a hangot, amely ezt mondta: „Miért nem akarsz hinni Bennem? Hidd már el, hogy létezem! Itt vagyok, veled vagyok!” Ekkor megtorpantam, talán egy kicsit meg is ijedtem attól, amit hallottam. Akkor megálltam, az ablakon keresztül felnéztem az égre és azt mondtam hangosan: „Hát jó, megadom magam! Elhiszem, hogy létezel! De akkor én mostantól fogva Hozzád akarok tartozni! Kérlek, mutasd meg, hogy most mit tegyek, mert valószínűnek tartom, hogy az eddigi életem nem igazán tetszett neked.”

Ettől a perctől kezdve számomra teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy Isten létezik, és azóta ebben soha egy pillanatig sem kételkedtem. Ezután keresni kezdtem valamiféle útmutatást, ami segítséget ad ahhoz, hogy a továbbiakban hogyan kell élnem. A gyermekem könyvei között találtam egy hittan könyvet, ami a Tízparancsolatot részletezte. Ezt elolvastam, és akkor jöttem rá, hogy én sokkal bűnösebb vagyok, mint azt gondoltam. Akkor letérdeltem az Úr elé, és bevallottam neki minden bűnömet, és kértem a bocsánatát.

Azóta már sok év telt el, sok nehézségen és nyomorúságon mentem át, persze többségük az én kudarcaim és bukásaim következménye volt. Mondhatom, hogy az Úr az Ő nagy kegyelméből bedobott az olvasztó kemencébe, hogy megtisztítson minden salaktól. Még most is tisztogat, de azt már megtapasztaltam, hogy Ő a nehézségek között is velem van. Soha nem maradt el tőlem egy napra sem. A bajok között is békességet, nyugalmat és örömöt ad a szívembe. Amikor este lefekvéskor sírva panaszkodtam az Úrnak, hogy már nem bírom tovább, Ő reggelre úgy megerősített, hogy tovább tudtam folytatni az utamat. Amikor nem figyeltem Rá, és elbuktam, Ő akkor is mindig utánam nyúlt.

Most már teljes szívemből elmondhatom, hogy „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az Ő nevéért.” (Zsolt 23:1-3)

Végtelenül hálás vagyok az Úr Jézusnak, hogy meghalt értem a kereszten és az Ő kereszthalálával eltörölte az én bűneimet! Hálás vagyok az Úrnak, hogy most is tisztogat, és velem van mindig. Így hát, ha az Úr velem, ki lehet ellenem? „…nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (Zsolt 23:4)

Hát ilyen hatalmas és szerető Istenünk van! Bárcsak mindenki megismerhetné, és élő kapcsolatba kerülhetne a mindenség Urával!

P.-né Márta, Sárvár