Minden kedves Olvasónknak a feltámadás boldog reményében kívánunk áldott ünnepet, ezen a különös Húsvéton! Reméljük, az alábbi gondolatok segítenek gondolatban is elmélyülni!

Irigységből adták kezére

Ez a mondat a Mt 27:18-ban van megírva Pilátussal kapcsolatosan, aki felismerte, hogy a zsidók nem valamilyen ténylegesen elkövetett bűnök alapján, hanem irigységből emeltek vádat Jézus ellen. Volt annyira jó római politikus, hogy azonnal átlássa, Jézus nem felforgató, semmi veszélyt nem jelent se Rómára, se a kezére bízott Júdára. De a felesége is üzent, hogy ne avatkozzon ennek az igaz embernek a dolgába. Az Úr Jézus szenvedése és halála a mennyei Atya döntése alapján történt, amit a próféták előre megjövendöltek. Így minden az Írások szerint történt (1Kor 15:3-4). Azt mondhatnánk, hogy a zsidó vezetők irigységének e tekintetben nem sok jelentősége volt. Mégis elgondolkodtató, hogy az evangélisták nem siklottak el fölötte. Bár nem Pilátus előtt kezdődött a zsidók irigykedése. Máté tanúja volt annak, amikor tömegek csüngtek Jézus szaván, mert Ő embereket elégített és gyógyított meg (Mt 15:29-38). Virágvasárnap királynak járó tiszteletadásban volt része, amikor bevonult Jeruzsálembe. Ekkor is jelét adták felfokozott, irigy haragjuknak (Mt 21:14-17).

Nehéz kérdés az irigység. Végigkíséri az emberiség történelmét Káintól fogva, aki irigy volt Ábelre, egészen a mai napig. Vegyünk egy példát. Kóré és csoportja irigy volt Mózesre, mert nem volt elég nekik, hogy kettévált előttük a tenger és száraz lábbal keltek át rajta, és saját szemükkel látták, hogy az ellenség ott pusztult. Ha nem lehetnek ők a vezetők, az ő szemükben ez nem sokat ér. Az irigység vak volt Isten szabadító hatalmával szemben. Lebecsülte Isten bölcsességét, amellyel kijelölte a nép körében a feladatokat, és ahhoz rendelte a képességeket, sőt az erőt is. Nem valamilyen grémium (vezető testület), hanem Ő döntötte el, hogy ki legyen pap (2Móz 28:1), ki lévita (4Móz 3:12) és ki „a Mózes” (2Móz 33:12, Zsid 3:2). Aztán majd azt is, hogy ki lehet és ki nem lehet a Megváltó (Zsid 2.f., ApCsel 2:36, 4:12). Kóré csoportja viszont ez ellen folyamatosan lázadozott (4Móz 16.f.). Nem voltak hálásak a maguk részéért. És persze nem vállalták a vele járó munkát és a felelősséget sem. Ebből a keretből ki akartak törni, és újra akarták osztani a szerepeket a maguk szája íze szerint. Önmaguknak persze kiemelt szerepet szánva.

Ha ez így van, akkor fel kell tenni azt a méghozzá alapkérdést, hogy ki (pontosabban: mi) számukra a csodákra képes hatalmas szabadító Isten? Mindenható Uruk, aki parancsol nekik is, nem csak a tengernek, vagy csupán elgondolásaik kiszolgálója? Különben – az ilyen esetek gyakoriságára tekintettel – az is felmerülhet bennünk, hogy büntetésük arányban volt-e bűnük súlyosságával? Ez a kérdés majd az Úr Jézus elítélése kapcsán is előkerül. Méghozzá mind a „Feszítsd meg!”-et kiáltók, mind Jézus oldaláról. Mint ahogy azóta is újra meg újra kijelöli az eseményekben szereplők helyét. A miénket is!

Mert az irigység világtörténelmet írt. A mezopotámiai népek hosszú története tele van a birodalmaik egymással való versengésével. Ninive jobb fekvése miatt irigykedett Babilonra, meg is hódította. Később meg fordítva történt. A rómaiak irigykedtek a görögökre művészetükért. Meg is hódították őket, szobraikat el is vitték Rómába. A németek irigyek voltak az angolokra meg a franciákra gyarmataik miatt. Amazok meg a németekre a jó vezetői képességű führereikre: a Bismarckjukra és a Hitlerükre. Később ezek ugyan szégyellnivalók lettek, amikor már ennek nem volt semmi jelentősége. Aztán új idők jöttek, és a kérdés az lett, hogy ki lő föl több műholdat a világűrbe: az oroszok vagy az amerikaiak? Mindegy hogy ennek mi az ára, mert az úgyis összefügg a hadiiparral. A kérdés mára sem csitult el, amikor az újabb birodalmi trónkövetelőknek a belépése csak bonyolította a helyzetet.

De nem kerülte el az irigykedés az egyházakat se. A kicsiket se meg a nagyokat se. Az első mozgalmas keresztény századokban Róma egyháza irigyelte a Bizánciakat, mert azok a császár védelme alatt álltak, amikor Nyugatra újra és újra betörtek a barbárok. Aztán fordult a kocka, és a Nyugati világ lett gazdagabb, és Kelet egyháza össze is omlott. A török hódítás után már nem volt mit irigyelni rajta. Aztán jött a felvilágosodás, és már semelyik egyház se lett irigylésre méltó. Marx és Lenin már azt is az egyház bűneként szórta a szemébe, ami nem volt az ő bűne. Az erkölcsileg nulla dzsentrire irigy, de hatalomra éhes proletár hamar át is vette azt az önző életformát, amelytől korábban szenvedett. Az irigységtől ennyi telt.

Aztán a haláltáborokba, a gulágra vagy a Duna deltába hurcolt hitvalló papok sorsa sem volt irigylésre méltó. Vagy mégis? Vagy ekkoriban csak ők voltak irigylésre méltók? Mert ők még tudtak valami olyat az igazságos és irgalmas Istenről, – meg az iránta való kötelességükről, – ami számukra mindent megért. Ma pedig a tömegeket megmozgató kisebb-nagyobb kegyes evangéliumi csoportok ugyanolyan ferde szemmel néznek egymás sikereire, mint a rövidlejáratú politikai pártok. Aztán ha napvilágra kerül egy-egy botrány, azt szégyellik, és nem beszélnek róla.

De nincs ez másként kicsiben sem. Mért irigyelnek például minket személy szerint, amikor mi tudjuk, hogy semmi okot nem adtunk erre? És mért irigykedünk mi is gyakran, amikor összehasonlítjuk magunkat másokkal? Figyeljük csak meg, amikor másnak van valamije, ami nekünk nincs, pedig nekünk is jó lenne! Vagy amikor a másik kap valamit, mi pedig nem. Vagy ő sikeres, mi meg nem. A másikat elkerüli a baj, minket meg nem. Ő egészséges, mi betegek vagyunk. Mi minden fordul meg a fejünkben egy pillanat alatt! Megkeseredik a szánk íze, vagy görcsbe rándul a gyomrunk. Dühösek leszünk. Olykor meg is mondjuk, hogy ezt ő nem érdemli meg. Esetleg áskálódni kezdünk – azt se tudjuk miért? Szemből kedvesek lehetünk, de a háta mögött! Csak engedjük szabadjára az ilyenféle indulatokat magunkban, és egészen biztos, hogy gonosszá válunk. Aztán meg elkárhozunk. És olykor ez se számít.

De tulajdonképpen mi ez? A történelem hajtóereje? Egy teljesítményfokozó? A haladás motorja? Minden jó: tehetség, kultúra, tudomány, a technika mozgató rugója? Akkor föltétlenül rossz ez? Nem sokan töprengenek rajta. Ha nem volna, nem lenne se mobiltelefonunk, se hűtőszekrényünk. Akkor nem is valamilyen jellemhiba és nem is gyarlóság, amit szégyellnünk kellene? Olyan magától értetődő, hogy ilyen alapon mindenki elkárhozhatna. De hát ez lenne a világon az egyetlen jó irányú motivációnk? Mert az irigykedéseinkben hol van a jóságunk, a mások felé való megértésünk, az önfeledt segíteni akarásunk? Ellene vethetnénk, hogy minden gyerek irigy, Jézus mégis őket állítja elénk példaként. Azt mondják, hogy ez ösztönös. De hát a gondoskodás készsége, az anyai szeretet nem ugyanolyan ösztönös? Hogy dolgozunk, törjük a fejünket, hogy jobb és könnyebb legyen, az nem ösztönös?

Mert az irigykedéssel automatikusan vele jár a gyanúsítgatás, a rossz szándékaink kivetítése másokra és a hátba támadásuk. Az Úr Jézusra irigy farizeusoknak semmi se volt drága, hogy eltegyék őt láb alól. A tekintélyük konkurenciáját látták benne. Ha ezeket számításba vesszük, akkor a pozitív voltáról elbizonytalanodunk. De mért olyan nehéz ezt önmagunkban is felismerni? Nem arról beszél ez, hogy igenis nagyra hivatottak vagyunk, de ugyanakkor szánalmasan kicsinyesek is? Sőt nagyra hivatottságunk ellenére gonosszá válhatunk. Hogy akármit is megad a sorsunk, az nekünk még mindig kevés, mert kevesebb, mint az Isten által elkészített örökségünk. Ami meg előhozza belőlünk a legjobbat. A nagyságunk alapjában nem a vagyoni vagy emberi adottságainktól függ, hanem a végtelen Istenhez fűződő viszonyunktól. Megbecsültségünk nem népszerűségünktől, hanem a Jézust követő alázatunktól. Amink van, azt nem kiverekedtük, hanem ajándékba kaptuk. Akármilyen kicsi is lehet az, ha Isten adta. Akármilyen nagy is, ha magunk kapartuk össze, az se elégít ki. Mert annál is van még nagyobb és kívánatosabb. De akkor már nem az a kérdés, hogy tisztességesen vagy tisztességtelenül legyen a miénk, hanem hogy a miénk legyen!

Így kerít hatalmába az irigység, és így válunk elégedetlenné, ami állítólag a haladás motorja. Pál apostol azonban az istenfélelemmel rokon megelégedést tartja a lélek egyensúlyának (1Tim 6:3-10). Mert különben pokollá tesszük egymás életét lelketlen hatalmi harcokkal, családi veszekedésekkel, nemzetek közti versengésekkel, háborúkkal, könnyel és vérrel. Azonban kell-e félretenni az alkotókedvet, az ügyességet, a találékonyságot, a friss gondolkodás képességét azért hogy a dolgok előre menjenek? Akár még a nemes versengést is: ki találja meg a jó megoldást hamarabb? És nem jutalom az eredmény öröme önmagában? A szeretteinkről való gondoskodás nem hozza ki belőlünk a legjobbat? Vagy egyszerűen csak az, hogy gondolkodni jó, alkotni jó! És könnyet törölni, rászorulón segíteni, mosolyt fakasztani jó. Rímet faragni, dallamot kottába szedni, az nem motiváció?

Csak egyetlen esetet mondjunk, amikor az Úr Jézus az ilyenek érdekében irigy volt. De az irigységet nehéz elképzelni Ábrahámról, Mózesről, keresztelő Jánosról, a Biblia bármelyik szentjéről. Végül a tanítványok is kinőttek az egymással versengésből. Tehát bárki megszabadulhat tőle. Persze ha nagyon akarja, mert az irigykedő természetünk ravasz módon ragaszkodik hozzánk. Lelki világosság kell még a felismeréséhez is. De ez sem elég, mert erő kell leküzdeni. Sőt jókedvű erő, mert keserű szívvel nem lehet. Máskor csak fel kell erősíteni valamit, ami már eredendően bennünk van. Az édesanyák nem irigyek. Jobban örülnek gyermekeik sikerének, mint a magukénak. Az édesapák fiaik sikerének, mint a sajátjuknak. Jonatán jobban örült Dávid királyságra való alkalmasságának, mint a magáénak. Pedig ő is nagyszerű király lehetett volna.

Miért ismerjük föl hamarabb a másikban az irigységet, mint önmagunkban? Ugyanúgy, mint Pilátus a Jézust vádoló zsidókban. Míg magunkét megértjük, és „jó lelkiismerettel” fölmentjük. Miért van az, hogy határesetekben – például ha valakin segítenünk kell, mert veszélyben van – meg se fordul a fejünkben, hogy irigykedjünk. Szinte ösztönösen segítünk. Nem isteni adomány már születésünktől fogva az irgalom, az együttérzés, a segíteni akarás? Akár még az önfeláldozásig menő jóság is? Igazán azzal van gondunk, hogy ez az önfeledtség ne csupán fellángolás legyen, hanem folyamatosan is „ösztönös”.

Mikor láttuk Jézust irigynek? És a Sátánt mikor nem (Jel 12:10)? Mi arra kaptunk elhívást és ígéretet, hogy isteni természet részesei leszünk (2Pt 1:4). De ha nem számolunk azzal, hogy eközben bukottak is vagyunk, gyakran becsapjuk magunkat (Kol 3:5-17). Ha nem törekszünk arra, hogy nagylelkűvé akarunk válni, akkor bukott természetünk automatikusan felülkerekedik bennünk. Ahhoz hogy gyökeresen változzunk, a Szentlélek segítsége kell, különben csak erőlködünk (Róm 8:26-30).

Jakab apostol világosan beszél erről az irigykedési kígyóról: „Irigységre kívánkozik a bennünk lakozó lélek” (Jak 4:5), és ez nem más, mint az Isten által megítélt ördögi világgal való barátságunk. Kívántok valamit és nem kapjátok meg, mert ez csupán tagjaitokban dúló önző kívánság. Öltök, irigykedtek, harcoltok, viszálykodtok, mégsem kapjátok meg, mert csak gerjedelmeitekre akarjátok költeni. Keserű irigykedés és viszálykodás van a szívetekben, mert kétlelkűek vagytok (Jak 3:14-4:11). Még megtérten is. Hiszen a megtérés pillanata sem old meg mindent egy csapásra. Ha a hitharcot nem vállaljuk, akkor meg különösen nem. Ettől még „hívők” lehetünk. Ilyeneket látunk magunk körül a gyülekezetben is. Ebbe még az evangélizációink is beleférnek. Pál apostol azt írta, hogy némelyek irigységből és versengésből evangélizálnak (Fil 1:15). Közben eszükbe se jut, hogy Jeruzsálem pusztulását a Jézusra irigy, saját nevelésű farizeusok és írástudók okozták. És hogy mi már eddig is mennyi jót kaptunk Istentől? Van egy régi kedves énekünk – sajnos sok újabb énekeskönyveinkből hiányzik:

„Hogyha hajt a szélvész vad hullám felett,
És remegve félsz, hogy minden elveszett,
Vedd számon az áldást, nézd meg egyenként,
Lásd, az Úr kezéből mennyi jó is ért!”

Hol keletkezik ez a vad hullám? Nem a saját lelkünkben, amikor mindennel elégedetlenek vagyunk? Még az Isten áldásaival is. Összehasonlítjuk a magunk sorsát másokéval, és ebből többnyire mi kerülünk ki előnytelenként. Már azt se látjuk, amink van, pedig azt az Isten adta. Sőt, egyenesen nekünk adta! Az irigység meg a hálátlanság, a gonoszság rokona, a civakodás indítómotorja (Jak 3:16). Ha ezt a kígyót a tojásában el nem tapossuk, kikelve már megmar, és testvérharc meg „Krisztusgyilkosság” lesz belőle. Először önmagunkban, de egymásban is öldökölni kezdünk minden jót. Tehát már az első gondolatnál útját kell állnunk! A szeretet nem irigykedik (1Kor 13:4). Isten nem irigye senkinek. Sőt bőkezű mindenki felé (Zsolt 145.f.).

Azt hihetnénk, nem is olyan nagy dologról van szó. Pedig micsoda erő van az irigységben! És milyen ősi ösztön a pogányokban ugyanúgy, mint Isten népében. Káin irigy volt Ábelre (1Móz 4:5), Kóré csoportja Mózesre (4Móz 16:3). Az efraimiak Jefte győzelmére (Bir 12:1), a gibeaiak meg Sauléra (1Sám 10:27). És amikor még nem irigykedhettek Jézusra, mert még meg sem született, akkor a zsidók mentesek voltak tőle? Olvassuk csak el a Makkabeusok két könyvét, vagy Josephus Flaviusnak a Zsidó háborúját! Ezsdrás és Nehémiás bűnbánó napjai után az úgynevezett intertestamentális kor tele volt egymás iránti gyűlölködésekkel, szakadásokkal, egymás ellen elkeseredett harcokkal, árulásokkal. Mint már korábban a próféták idején is. A zsidók később irigyek voltak az apostolok missziós sikereire is (ApCsel 13:45). Elimás és Skéva fiai Pálra (ApCsel 13:4-12, 19:11-20). Simon mágus Péter apostolra (ApCsel 8:18-23). Mindig mindenki, mindenki másra. Kevesen voltak a Simeonok és Annák, akik nem irigykedtek, hanem a váltságot várták (Lk 2:21-38). Jobb tehát, ha vigyázunk magunkra!

Az irigység összezavarja az embert. Eljött az Isten Fia, a Názáreti Jézus, és nála volt az örök igazság telve kegyelemmel. A törvény tudói pedig féltékenyek lettek rá. Hát mégse ők rendelkeznek ezzel? Nem ők tudják a legjobban? Nem ők az „Isten-szakértők”? Mivel nem tudták megmagyarázni, hogy hol akad el az Isten igazsága bennük, kitalálták, hogy ha Jézustól az emberek Istenről tanulnak és gyógyulnak is meg, akkor ezt Jézus Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével teszi (Mt 12:9-14). A papok elirigyelték azt, hogy valaki Istenhez mehet őket megkerülve, mikor a közbenjárás az ő feladatuk (3Móz 6.f.). Igaz, már századokkal korábban megmondta a próféta, hogy vissza is éltek vele. Azt kívánták, hogy a nép vétkezzen, mert akkor több lesz nekik a bevétel. Hozzák csak a bűnért való áldozatot, mert akkor bőségben élhetnek (Hós 4:8).

Csak akik részt kaptak abból, amit Jézus hozott: bűneikre bocsánatot nyertek, megtisztult a szívük, aztán épp ezért már józanul gondolkodtak; ők ismerték föl, hogy szó sincs arról, hogy Jézus kivenné bárki kezéből azt, amit Isten korábban odaadott. Pusztán arról volt szó, hogy amit ők elhanyagoltak, kisajátítottak vagy eltorzítottak, azt Jézus Isten akarata szerint gyakorolta.

Amikor az apostolok a pogányoknak prédikálták a Krisztust, tulajdonképpen ugyanazt az Istent hirdették, akit már korábban a zsidók is (Mt 23:15). Csak az apostolok eredményesebben. Mi általában csak a számszerű eredményre gondolunk, amikor a zsidók missziós irigységéről olvasunk. Pedig alapjában nem is erről van szó! Hanem arról, hogy milyen szándékból, és hogy kicsoda evangélizál vagy tanít? És Isten igazolhatja-e azt, amit mond (Zsid 2:4)? Vagy Neki semmi köze hozzá? Mert nem lehet a szent dolgokkal se Isten helyére tolakodnunk.

Gondoljunk csak a mai siker evangélisták egymás „eredményeinek” elirigylésére. Olyan ez, mint amikor a politikusok választások idején megengedik maguknak a másik lejáratását. Valami ilyesmiről volt szó, amikor Jézust meg az apostolokat vallási becstelenséggel vádolták, akik ha kellett ilyesmivel egymást is vádolták. Amikor viszont megjelent az Igazság, megzavarta ezt a szent dolgokkal dobálózó áldatlan harcot. A szent dolgok gyógyítanak, életet mentenek, nem pedig megsebesítenek és lejáratnak. Csak akiket Jézus meggyógyított, azok tudták, hogy Istennel szemben az ember csak alázatos lehet. Mert Ő igaz, de jóságos is!

A sötétség zsigerből világosság ellenes, ezért mindig ködösít. A köd alattomosan támadja a fényt. A fényt csak a fény szereti. Az igazságot csak az igazság. Az irgalmat csak az irgalom. Az objektivitást csak az objektivitás. A féligazság pedig nem. A jóságot csak a jóság érti, a gonoszság nem. Az okozott sebeket csak a jóság látja sebnek, mert ő gyógyítani akarja. A harcos a sebeket eredménynek látja, hisz neki a másik útban van. Míg a másik él, akadályozza az ő sikereit. Tehát el kell távolítani az útból! Ebből a célból akár mondhatja ugyanazokat a szavakat is, amit Jézus mondott (Mt 7:21). Csak éppen önző szándékkal, tekintélye növekedése érdekében. Tele vannak vele az egyháztörténelem lapjai ilyenekkel. Bizony szégyellni való lapok!

Nagy nevek, nagy történelmi események, nagy pompa, csodálni való művészet, gyűlik a pénz meg a hatalom, végül nem hiányzik belőle semmi, csak az Isten. Íme, a diadalmas egyház! Hol van az Ő szelíd ereje, irgalma, áldozata? Ha kinyitjuk az evangéliumot, pezseg benne az élet: a jóság meg az irgalom. Ha az Ószövetséget, annak meg szentség illata van, és tele van felkiáltójelekkel: hogy mit szabad, mit nem!

Igaz, a maguk korában a katedrálisok azonban nem csupán a városi meg egyházi hiúság reprezentánsai voltak, mert hány nyomorgó csak itt látott valami szépet és élt át valami felemelőt. És mennyi buzgó imádság hangzott el bennük! Mi evangéliumiak szeretjük ezeket a századokat átugrani, vagy csupán az árnyoldalakat észrevenni. De a régi mesterek csodás alkotásait azért mi is megcsodáljuk. Mi föl tudjuk sorolni a középkori meg a reneszánsz mesterek stílusjegyeit, ők pedig ezekben a remekművekben csak a megfeszített Krisztust látták. A keresztről Mária ölébe leemelt Jézust, a Pietát, az értük is kiszenvedett Bárányt. A Pantokrátorban pedig azt az igaz Bírót, aki előtt majd meg kell jelenni, és számot kell adni minden tettről. Úgy kell tehát élni, hogy ne kelljen megszégyenülni! Akkor pedig ki látott többet? Mi műélvezők, vagy a korabeli imádkozók?

Aztán a katedrális árnyékában összejöttek az Istent keresők szegényes szobácskákban, és szomjas lélekkel hajoltak a Biblia fölé. Itták az élet vizét ingyen. Menyi életszentség született ezekben a lócás, petróleumlámpás otthonokban! Míg ők is meg nem romlottak, és azt nem hitték magukról, hogy a kis szobájuk a garancia, mert csak ott lapul a „Titok”. Aztán már ők lettek az igazság egyedüli letéteményesei. Csak rajtuk keresztül lehetett Istent elérni. Úgy vélték, az ő stílusukban elmondott ima hamarabb meghallgatásra talál. Vagdalkoztak bibliaversekkel is, mert muszáj volt valamit felmutatni. Végül ők is csalódást okoztak.

Pedig általában csak ezeken a csalódásokon, emberi lehetőségeink végére érve vár minket a gyógyító Jézus. De Vele még ekkor sem rendelkezhetünk, mert Ő Úr! Küriosz! Uraknak Ura és királyok Királya! És egyedül Ő az Úr! Senki más! Őt pedig nem irigyelni kell, hanem megalázkodni előtte, bízni Benne, hallgatni a szavára. És követni.

Vannak katolikus pap barátaim, akik lelki óriások, – vagyis törpék, – mert az emberek mernek nekik őszintén vallani életük teljes kudarcáról is. Egy-egy ilyen gyónás után olyan tiszták és üdék ezek a papok, hogy jó a közelükben lenni. Pedig nem ők gyóntak, hanem nekik. De ők is átélték egy emberi lélek megtisztulását és gyógyulását: „gyűlölködtem, irigykedtem, hazudtam, csaltam, de aztán rám szakadt, és ez fáj. Isten megbüntetett, meg is bántam, és most keresem a feloldozást”. És Ő feloldozott! Ha találkozom velük, nem a gyónás tartalma kerül elő, mert azt nem adhatják ki, hanem a friss, felszabadult lélek öröme. Az emberek átélték a csodát. A pap abban segített, hogy van tovább: Jézus bűnt eltörlő véréért.

Valamikor nálunk is volt „gyónás”, csak nem ennek neveztük, hanem imaórának. Hány őszinte könnyek között megvallott nyomorúság, szégyen, bűnbotlás hangzott el ilyenkor Isten színe előtt! „Pletykáltam, elhanyagoltam, nem hittem, nem szerettem; Úr Jézus, bocsáss meg nekem!” Néha azt mondtam a takarítónak, hogy söpörje össze az egészet, és dobja ki. De milyen felszabadult tiszta légkör keletkezett imaóra után. Soha senkinek eszébe nem jutott az itt elhangzottakat felemlegetni. És milyen simán zökkentek helyére a dolgaink, mindenféle tanulmányok elvégzése nélkül.

Mert nem lehet mindig megtisztulni sem. Kell hozzá valami! Olykor elég a Biblia is. Máskor egy kétségbeesett pillanatban nem az a kérdés, hogy ki mit érdemel? Mert ha itt a vég, és nincs semmi, csak a kinyújtott isteni kéz, azt abban a pillanatban meg kell ragadni! És nem zavar, hogy más is megragadja. Sőt! Hisz ő is ember, neki is fáj, tőle is megtagadták, elirigyelték, és ugyanolyan szerencsétlen, mint mi. Vagy szerencsés? Mert ilyenkor a maga mezítelenségében kerül bele az ember az Isten kezébe, a meg nem érdemelt kegyelembe. A lemeztelenített ember. Semmije sincs. Nem az érdemei, a tehetsége vagy a tehetetlensége, hanem ő maga. Elengedett mindent, hogy megragadhassa a kegyelmet. Csak ekkor látja tisztán, hogy milyen gonosz volt még a kegyessége is. Milyen hiú, irigy, szeretetlen, irgalmatlan, felületes, érzéki és haszontalan. De milyen nagy a kegyelem, az Isten végére mehetetlen jósága! És milyen jó tisztának lenni! Milyen egyszerű az igazság! Világos, érthető a „nem” meg az „igen”, a „tedd”, meg a „ne tedd”! És milyen melengető az Isten szíve!

Mert Istent nem lehet elirigyelni senkitől. Sőt semmit, ami az Ő kezéből származik. A próbákat, megaláztatásokat, tragédiákat nem szoktuk elirigyelni senkitől, pedig azok formálnak rajtunk legtöbbet irgalmasságunk és szentségünk irányába. De ezt nem is kell, mert megkapja mindenki a magáét, pont akkor, amikor kell, és csak olyan mértékig, amit el tud viselni (1Kor 10:13). De nem úgy, hogy az illető eközben változatlan maradjon. Mert Isten tudja, mit tesz velünk, amikor megengedi.

Az irigyek némi Pilátusos segítséggel mindig minden ügyből akár győztesen kerülhetnek ki. De ez a győzelem egyben a vereségük. Mert ettől kezdve Isten ellenségnek tekinti őket. Győzelmük mennyei szemszögből egyenlő a bukásukkal, akkor is, ha pillanatnyilag nem így látszik. A kereszt alól a főpapok, Jézus ellenségei mentek haza, és az Úr maradt ott. Nem sokan gondolták, hogy ez lesz az evangélium kiindulópontja és alapja. Isten kegyelmének kiáradása a Jézus bűnt eltörlő véréért az egész világon az idők végéig. Míg a „győztesek” éppen győzelmükkel estek csapdába. Nagyon kevesen kerülnek ki az ilyen csapdából.

Ha azt hisszük, hogy ennek az irigykedő alaphelyzetnek ott Jeruzsálemben a Golgotánál vége is lett, akkor nem sokat értettünk meg az egészből. Mi keresztyének és nem keresztények ezt folytatjuk, méghozzá ezt is az idők végéig. Mi is gondolkodhatunk úgy, hogy inkább irigyeink legyenek, mint hogy sajnáljanak. És? Mi is irigykedni kezdünk valakire, akit irigylésre méltóbbnak látunk magunknál. Vagy csak rosszá válik a szánk íze, ha mást vesznek észre, nem pedig minket? Ezt nem tarjuk olyan nagy dolognak. Pontosan ezért olyan veszélyes ez a csapda! Mert ha mégsem kapom meg, ami engem illett, akkor először csak érzem. Mivel kultúrált vagyok, meg se látszik rajtam. Csak éppen ott van a lelkemben. De ha elnyomom magamban, a folyamat itt nem áll meg. Úgy sodor az egészen gonosz csatározások felé, hogy maga az ördög vigyáz rá, hogy ne váljon számomra ijesztővé. Mert akkor időben visszafordulnék. Csak a Szentlélek figyelmeztető, feddő, megjobbító szava óvhat meg ettől.

Aki az irigységtől szabadulgat, az nagy bűntől szabadulgat. Azért írom ilyen gyakorító módban, mert bár egyetlen csapással magunk mögött hagyhatnánk, (van, aki így szabadul meg tőle), de legtöbbünknek újabb és újabb harcába kerül. Viszont utána örülni tudunk minden jónak. Örülni tudunk a másik előmenetelének, sikerének, megbecsültségének. Mindenkiről tudunk valami jót mondani. Egyik gyülekezetben sok problémát okozó testvérről mondta egykor egy tiszta szívű öreg barátom: látod, mennyi jó van ebben az emberben? Én nem láttam. Ő igen, hisz az Úr Jézus így mondta: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják.” (Mt 5:8) Még ilyen esetben is meglátják. Hány ember gyógyult meg ettől a barátomtól! Csak hát ő nem volt irigy. Szabad volt szeretni, szabad volt irgalmasnak lenni. Jó ember volt (Lk 6:43-46).

Ha meleg van, nem szükséges ezt mondani, mert ezt mindenki érzi. Ha világos van, ezt se. Ha az irigységet a szeretet kimossa belőlünk, azt megérezni rajtunk. Kivilágosodunk. De a világosságban nem csak a virágokat látjuk meg, hanem a szemetet is. És ez nem kellemes látvány. De takarítani csak napvilágnál lehet. És aki a sötétséget mondja világosságnak, az vagy vak, vagy gonosz (Ézs 5:20, Mt 6:23). A napvilágnál viszont messze-messze is ellátunk, egészen a hegyekig, vagy még azon túl is, ami még ma nem is látható, de azért van. Az örök várost is látjuk, amely van, mert Isten megígérte (Zsid 11:10, Jel 21:10). Ha ezt látjuk, nem kell irigykednünk senkire.

Azt mondhatnánk, hogy az egymásra irigykedés a különböző árnyalatú evangéliumi kisközösségek között az utóbbi időkben elcsitult, talán már el is jelentéktelenedett. A vezetőiket illetően ez lehet akár igaz is, de tagjaiknak inkább közönyös. Kényelmi szempontok, baráti körökhöz való tartozás, a különféle zenei stílusok kedvelése vagy az azoktól való elzárkózás a meghatározóbb, hogy éppen ki hova jár, és milyen szorosan kötődik oda. Ez azonban témánk szempontjából nem ment fel senkit. Mert mint külön-külön felelősséggel elő embereknek újra és újra szembe kell néznünk a bennük támadó irigykedésre sarkalló indulatainkkal. A felelősségünk itt egyéni.

Azt gondolhatnánk az irigységről, hogy mivel annyira általános, és a pszichológusok annyiféle magyarázattal tették majdnem szalonképessé, hogy – egyéb más bűneinkkel összevetve – ez nem is tartozik a legsúlyosabbak közé. A Biblia nem így látja. A Biblia a Jézust Pilátusnak átadó zsidó vezetők bűnét nem a pszichológusok szemével nézi. De az irigység hány család és hány gyülekezet légkörét rontja meg azóta is! „…Az Isten temploma szent, ezek pedig ti vagytok” – írja Pál, „aki pedig az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten…” (1Kor 3:17)

Mert az Istennek még a szeretete is szent, és a szeretetben nincsen sem félelem, sem irigység (1Kor 13:4). Akkor pedig hogyan lehetséges, hogy valaki szeretetben és szentségben él, és eközben egy kicsit irigykedik is? Vajon szeretetből kiáltották Pilátus előtt a Jézust vádoló zsidó vezetők, hogy „Feszítsd meg!”, vagy könyörtelen irigységből? Aztán azt várnánk, hogy amikor Jézust a tanítványi kör közepéből eltávolították, utána csak megnyugodtak, mert ők „győztek”. De az irigység állandóan újra termeli önmagát, mint minden más lelki nyavalya. Mert újra lesz mire, kire irigykedni.

Gyerekkoromban többször hallottam: ez csak amolyan „szent irigység”. Van ilyen? Ezt a hívők szokták mondogatni, amikor például a másik gyereke jobb, mint a sajátjuk, vagy a másikkal érdekesebb elmondani való eset történt. Ilyenkor nem kellene vele együtt örülni és vele együtt hálát adni Istennek? Nem kellene megrettennünk attól, hogy Isten mindenek feletti tulajdonságát, az Ő szentségét kapcsoltuk össze a mi csúnya irigy természetünkkel? Az a baj, hogy most másnak adott, és nem nekünk? Irigységünk miatt irgalomért és tisztulásért kellene folyamodnunk, mert ördögi dolog ez! A bűnös, önimádó ember irigy a mindenkit szerető Istenre? A szentségtelen irigy a nagylelkűen is Szentre (Mt 20:15)? Mért gondolnánk, hogy egy sátáni tulajdonság összekeverhető azzal, ami isteni? És ha nem is Istenre, hanem egymásra irigykedünk, nem bántjuk meg egyben Őt is? A legkisebb bűn is kiszámíthatatlan rosszat idéz elő.

Péter apostol az Ékes-kapui sánta meggyógyulása után azt mondta vádolóinak: azért vallattok minket, mert egy nyomorékkal jót tettünk? (ApCsel 4:9). Az egymásra is irigy zsidó vezetők a rájuk bízottakat olyan elgyötörtté tették, mint a pásztor nélküli juhokat (Mk 6:34). Irigyek voltak Jézusra, aki viszont magához hívta őket (Mt 11:25), irgalmas volt hozzájuk, táplálta őket (Jn 6:35), és nyugalmat adott nekik (Mt 11:25-30). Végül az életét adta érettük (Jn 10:15). Aztán feltámadása után tanítványaira bízta juhait (Jn 21:16).

Milyen nagyon kellene tudnunk, hogy ezek a „juhok” emberek. Talán éppen mi magunk vagyunk azok. Vagy mások. Azok, akikre mi irigykedünk. Csak rajta ne veszítsünk! Viszont az irigységből való kigyógyulásunk nem csupán akkor következhet be, amikor – mint az ének biztat rá – „észrevesszük az áldást, mégpedig egyenként”, hanem amikor nagyon-nagyon közel kerülünk a Pásztorhoz. Az Úr világosan látja, és nagyon is hozzáértő kézzel tudja kibogozni lelkünkben az összekuszálódott szálakat. De ha felnézünk rá, és Ő szelíd tekintetét ránk emeli, minden rossz szándék egy csapásra eltűnik belőlünk. Mert Ő a Példabeszédek könyvében megírt ősidőktől kezdve (Péld 8:22-36), amikor játszadozva gyönyörködött az Atya előtt, a Golgota keresztjén át a menny dicsőségéig, sohasem irigykedett senkire. És Ő lesz ítélő Bírája minden élőnek, tehát nekünk még rendezgetni se kell semmit, mert az egyedül az Ő joga. Ezért énekelhetjük:

Ha Isten békéje lakja szívemet,
Úgy dúlhat vihar ellenem.
Nagy hittel szívem zengi ez éneket:
Az Úrban, az Úrban, jó nekem!

Hegyi András